1956-ban nagyjából kétszázezer honfitársunk lépte át a határt. „Illegálisan." Sokan embercsempészek közreműködésével. Az akkori és a mostani magyarországi hatalom fölfogása szerint őket mind el kellett volna ítélni. Ennek a felfogásnak egyetlen alternatívája van. A genfi menekültügyi egyezmény 31. cikkének 1. pontja, amely 1989 óta a magyar jog része. A lényege az, hogy menekült nem büntethető akkor sem, ha illegális módon, illegális eszközöket igénybe véve lépte át a határt. Hogy kerítést rongálva vagy más módon – érdektelen. Ezért nem ítélték el például azokat, akik hamis papírokkal érkeztek, holott az okmányhamisítás nemcsak pár hete bűncselekmény, hanem régóta.
A menekülő addig menekülő, amíg olyan országba nem érkezik, ahol emberhez méltó körülmények között élhet, ennek megfelelő ellátáshoz jut, és számíthat rá, hogy tisztességes eljárásban, érdemben, az esetét egyedileg elbírálva ítélnek a státuszáról. Amíg nem ér ilyen helyre, addig a határátlépés módja miatt nem büntethető. Hiszen józan ésszel és egészséges igazságérzettel senkinek nem lehet felróni, hogy addig megy bármilyen akadályon át, amíg ilyen helyet nem talál.
Ezt a jogértelmezést erősíti meg az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságától az Európai Tanácson, Bizottságon és Bíróságon át a demokratikus államokban működő kormányokig, ügyészségekig és bíróságokig minden autentikus intézmény. Milliók tapasztalata, számtalan riport, hivatalos vizsgálat, jelentés, bírósági ítélet tanúskodik arról, hogy azon országok között (Törökország, Görögország, Macedónia, Szerbia), amelyeken keresztül a menekülők túlnyomó többsége Magyarországra érkezik, egy sincs, amely a fenti szerény kritériumok szerint biztonságosnak minősülne. Aki az ellenkezőjét állítja, pofátlanul hazudik. Mint a magyar állam, amely ezt a hazugságot törvényben rögzítette. De hiába rögzítette, mert amint azt egy bátor szegedi bíróság ki is mondta, csak egyedi eljárásban lehet megítélni, hogy egy adott ország egy adott menedékkérő esetében biztonságosnak minősíthető-e.
