Szomorú, de ezekben az állításokban nincs semmi meglepő. Mindkettő azt igazolja, hogy ezen szerzők – a hasonló szellemben megszólalókkal egyetemben – semmit, de tényleg semmit nem fognak fel történelmi emlékezet és erkölcs egymásra ható működéséből. Történelmünk szereplőinek megítélésekor abból érdemes kiindulnunk, hogy az esetenként valóban vállalhatatlan állításaik és/vagy tetteik milyen minőségükhöz köthetők. Ha kulturális emlékezetünk nagyjairól, például elsőrangú írókról (Kosztolányiról, Móriczról, Szabó Dezsőről stb.) van szó, akkor őket nem magánemberi megnyilatkozásaik, hanem műveik esztétikai értékei alapján érdemes megítélni – ahogy ez az európai kultúrkörben szokásos. Ez valójában tisztán etikai alapvetés, hiszen az elv, ha kiterjesztjük, akár Bródy Sándorra is ráilleszthető lenne, hiszen ő nők és családok tucatjait tette boldogtalanná, de irodalmi munkássága felett nem a gyenge jelleme alapján ítélkezünk! (Éppen ezért súlyosan aggályos, ha másod- vagy akár – ahogy az jellemző is – harmadvonalbeli életműveket is megpróbálunk kánonalkotásra használni.)
Ezzel szemben, ha a történelmünk valamely szereplőjének az antiszemitizmus vagy bármely más gyalázatos nézet a „szakmája”, azaz aktív alakítója a történelemnek és a politikának, tehát emberi életek, sorsok múlnak a tevékenységén, a nézetein, akkor nem lehet elválasztani a munkásságát az emberi minőségétől. Ez az egyik legfontosabb különbség Kosztolányi Dezső és Hóman Bálint vagy Donáth György között.
Kőszeg Ferenc minapi pontos és alapos írásában (Népszabadság, március 7.) vitatja, hogy Donáth ügye besorolható lenne a kínos rehabilitációs törekvések közé. Meggyőződésem, hogy az olvasata minden jó szándéka ellenére, célt téveszt.
Egyrészt: Az, hogy egy másik ocsmány diktatúra antidemokratikus, igazságtalan eljárás keretében ítélte el Donáthot, csak a hidegfejű történészi távolságtartás birtokában választható el attól a ténytől, hogy viszolyogtató életpálya állt Donáth mögött, a maga förtelmes nézeteivel. Másrészt: Donáth és az ellene zajló valóban elrettentő eljárás távolságtartó elemzése akaratlanul is a rehabilitációs láz lényegi motívumáról tereli el a figyelmet, vagyis az össztársadalmi, a történelem kérdéseit érintő erkölcsi irányvesztést súlytalanítja el.
Bayerék a jól ismert kliséken túl két, eddig kevéssé használt, ám a tisztességtelenséghez már hozzászokott fül számára is váratlanul aljas érvvel operálnak. Az egyik: a Donáth-szobrot Kutas László szobrász készítette, aki Wiesenthal-díjas, tehát a mű erkölcsileg bizonyosan támadhatatlan! Ezt jól jegyezzük meg: ritkán találkozhatunk a magabiztosság és a meggyőződés ily megalázó hiányával. Ennél gondolkodásra provokálóbb a szerzők másik érve, amely azt a célt szolgálná, hogy az antiszemitizmust és a (hazai) németellenességet szakmává nemesítő politikai szereplő kultuszát megteremtsék. Ehhez elegendőnek ítéltetett, hogy Kubinyi Ferenc a Beszélő 1988/2-es, Kende Péter pedig a Magyar Hírlap 1997. április 15-i számában Donáth rehabilitációjára felszólító cikkeket publikált. Ezek szerint a közelmúlt úgynevezett balliberális publicisztikai fórumai, még ha Bayer szerint a „történelem söpredékeihez” tartoznak is, tehát megvetésre és undorra érdemesek, arra azért mégiscsak alkalmasak, hogy az arra méltó fajgyűlölőket és a hozzájuk szorosan kapcsolódó kánonokat igazolják.
Miféle züllött érvelés ez?
E ponton jutunk el a kánon Kerényi Imrétől Bayer Zsoltig oly sokat emlegetett problémájáig. Minden kulturális közegnek, politikai rezsimnek, közösségnek, egyháznak, egyesületnek joga van saját kánonjainak kiérleléséhez. A kiegyezéstől számított 15 évtized történetének arra kellett volna megtanítania mindahányunkat, hogy a közösségeknek nemcsak lehetőségük, hanem kötelességük is a kánonalkotás. A kánonalkotási erőfeszítés azonban nem erőszaktevés, nem offenzíva. A kánon legitimitását ugyanis nem a meghaladni vagy eltiporni kívánt kánon legyűrését szolgáló erő adja, hanem a benne megnyilatkozó erkölcsiség.
A Kárpát-medencében, sőt talán Kelet-Európa egészében háborús állapotokat eredményez a kánonalkotás vágya. Van legyőzendő és meghaladandó, valamint uralkodó kánon. Ennek a háborús logikának, a kánonalkotási terrornak váltak áldozataivá legfontosabb történelemformáló traumáink is. Ezért lehetséges, hogy történelmünk nem kontinuum, hanem egymástól jól elkülönülő, kulturálisan kisajátított traumák egymástól elhatárolt sorozata. Csak így válhat egy nemzet története traumák és azok kisajátított kánonjainak láncolatává, és nem valamiféle organikus, közös sorstörténeti egységgé. Csak és kizárólag így lehetséges, hogy az 1918 őszétől az 1919-ig és az ebből „egyenesen következő” (?) párizsi békediktátumig terjedő időszak „a magyarok” traumája, amelyet ráadásul „a zsidóknak” köszönhet a nemzet.
Csak így képzelhető el, hogy míg a Don-kanyar katasztrófája és a 2. magyar hadsereg megsemmisülése a magyarok drámája, addig a több tízezer munkaszolgálatos halálának borzalma zsidó privilégium.
Míg a holokauszt a zsidók traumakenyere, amelyből azóta derekasan falatoznak, addig az 1949 és 1953 közötti időszak gyalázatos diktatúrája magyar katasztrófa, amely a zsidók bosszújának következménye.
1956. október 23-a azért is különlegesen szép, kulcsjelentőségű ünnepünk – és talán azért is küzd vele az összes kánonalkotó kísérlet –, mert össznemzeti katarzis. Ám a kegyelmi időszak egyetlen napos: mindaz, ami november 4-ig történt napjainkban újra a nemzetet felemésztő kánonalkotási lázak és a hozzájuk szorosan kapcsolódó történelemkisajátítási ambíciók áldozata lett.
A történeti tény egyetlen, a történelmi elbeszélések számosak. Kánon, identitás, narratíva nincs. Kánonok, identitások és lehetséges narratívák vannak. Aki ezt a tényt összekeveri az „everything goes” ingoványos lápvidékével, műveletlen és/vagy tájékozatlan! Aki viszont tagadja mindezt, és csak a harcias kánonmonopólium gondolata élteti, valójában nagyon-nagyon szomorú ember lehet.
A szerző a Tett és Védelem Alapítvány elnöke, az EMIH vezetőségi tagja
––––––––––
Mártír és antiszemita című cikkem (március 7.) első mondatában azt írtam, átgondolatlan döntés volt, hogy a kommunista diktatúra áldozatainak emléknapján éppen Donáth György szobrát kívánták felavatni. A meghiúsult avatás óta elég sok írás jelent meg Donáthról, köztük mindenekelőtt Bibó 1979-ben kelt levele (Élet és Irodalom, március 4.). Jó lett volna, ha erre a vitára a szoborállítás és szoborállítást megakadályozó flashmob előtt kerül sor. Így ugyanis a szélesebb közvélemény előtt, amely korábban aligha ismerte Donáth György nevét, az eseménysor – talán Boross Péter szándékának megfelelően – az alábbi képletre egyszerűsödik: A Fidesz politikusai szobrot akartak avatni egy ember emlékére, akit a kommunisták meggyilkoltak. A baloldal megakadályozta az emlékmű felállítását, azaz a mai baloldaliak a gyilkos kommunisták utódai. Ettől a gondolatmenettől tartva neveztem átgondolatlannak a szoborállítás ellenében kibontakozott utcai akciót. „A ’45 utáni koncepciós perek sosem az antiszemita uszítás, hanem valóban hamis vádak miatt ítélték el Hómant és Donáth Györgyöt, tehát egyszerre igaz, hogy a perbeli ítélet elfogadhatatlan ÉS persze az elítéltek antiszemitizmusa is” – írta kommentjében Ludassy Mária, és vele egyetértek. Az antiszemitáknak állított szobor ellen valóban tiltakozni kell, de nem síppal-dobbal, hanem az összetett történelmi valóságot feltáró érveléssel. Lehet, hogy ez kevés a szobor eltávolításához, de hozzájárul ahhoz, hogy a társadalom mérlegelésre képes része józan ítéletet alkosson. Bodnár Dániel cikkemet jó szándékú, de célt tévesztett írásnak nevezi. Véleménye szerint csak „a hidegfejű történészi távolságtartás birtokában” választható el „az antidemokratikus, igazságtalan eljárás” Donáth „viszolyogtató életpályájától”, „förtelmes nézeteitől.” Szerintem ellenben nagyon is elválasztható: aljas nézetek hirdetőit sem lehet aljas eljárásban felelősségre vonni. De itt nem is erről van szó. A perben Donáth antiszemita nézeteinek nem volt kiemelkedő jelentősége. A zsidókat sújtó népirtás jelentőségét a kommunista párt inkább bagatellizálni igyekezett, jól mutatja ezt Darvas József cikke a Szabad Nép első legálisan megjelent számában, 1945. március 25-én. Még kevésbé állja meg a helyét Bodnár másik állítása: „Donáth és az ellene zajló valóban elrettentő eljárás távolságtartó elemzése akaratlanul is a rehabilitációs láz lényegi motívumáról tereli el a figyelmet”. Magyarán, aki nyíltan szól a kommunizmus nevében elkövetett gaztettekről, eltereli a figyelmet a Fidesz alig kódolt antiszemita, rasszista retorikájáról és annak politikai céljáról. Remélem nincs így. És ellentétes is Bodnár cikkének befejező részével, amely az én írásommal egybehangzó módon kárhoztatja a történelmi emlékezet egymással szembeállított, egymást legyűrni óhajtó kánonjait.
Kőszeg Ferenc
