A legdemokratikusabb írásjel – ezt írta Csoóri Sándor a „lenézett, meggyanúsított" kérdőjelről. E dupla jelzős szerkezet több tízezer példányban való kinyomtatását akár magyarérettséginek álcázott tömegméretű provokációként is értékelhetnénk, ha a jeles szerző nem 1979-ben vetette volna papírra a fenti megállapítást. De hát akkor írta, a még éppen csak puhulásnak indult kádári diktatúrában. Ami abból is prímán látszik, hogy az esszé következő mondata így hangzik: „aki kérdez, számít mások részvételére, bízik bennük".
Könnyű volt az idei magyarérettségi, legalábbis hétfő délben már országos méretű megkönnyebbült sóhajról számolt be az összes internetes orgánum. Könnyű volt – fűzzük hozzá mi – mint szövegértési, műelemzési vizsga. De könnyű volt-e mint matura? – már ha feltehetünk ilyen fellengzős kérdéseket egy eredeti értelmét rég elveszett megméretéssel kapcsolatban. Az érettségi ma már nem avat „nadrágos emberré", nem jár vele magasabb fizetés vagy párbajképesség. Nem tekinthető az egyetem előszobájának sem, sőt, ha valóra válnak a kormány legújabb, a szakgimnáziumokra vonatkozó tervei, akkor még idegennyelv-ismeretet vagy az általános tudományban való tájékozottságot sem jelent majd, hogy valaki letette az érettségit.
Egyszóval engem csak az érdekelne, hogy akadt-e a hétfőn maturálók között akár egy diák is, akinek kikerekedett a szeme, amikor meglátta a Csoóri-szöveget. Akadt-e a matrózblúzos-fényes öltönyös ifjúság soraiban valaki, akinek végigfutott az agyán: hinnye, de érdekes szövegválasztás ez, bizony mi másról volna érdemes elmélkedni egy olyan hét után, amikor a kérdező újságírókat a házelnök kitiltja a Parlamentből, mint a kérdések fontosságáról!
