Több jelölt, kevés esély

Természetesen nem gondoljuk, hogy a 2009–2010-es durva összeomlást válság nélkül megúszhatta a párt. Az viszont jelzésértékű, hogy az Orbán-kormányok „hibáitól" – ha lehet hibának nevezni az ország antidemokratikus átalakítását, széles csoportok jogfosztását, a szociális gondoskodás minimalizálását vagy a szélsőjobboldali indulatkeltés hatalmi gyakorlattá emelését – nem megerősödött, belőlük nem társadalmi bázist épített magának az MSZP, hanem hatodik éve fogyó szuflával lohol az események nyomában.

Kínos, hogy mára bármelyik újságolvasó bármilyen fontos témában képes lenne megfogalmazni egy olyan „MSZP-közleményt", amelyet maguk a párvezetők sem tudnának megkülönböztetni a sajátjuktól; de ugyanilyen kínos, hogy ugyanez az újságolvasó nem tudna öt névnél többet megemlíteni a pártelnökségből vagy az országgyűlési frakcióból. Az pedig egyenesen tragikus, hogy a szocialisták gyakran mintha Ki tud populistább lenni? versenyt vívnának a Jobbikkal ahelyett, hogy előbb a maguk, majd az Orbánt elutasító közeg számára világossá tennék, miért nem mindegy, balról vagy szélsőjobbról akarja-e valaki legyőzni a Fideszt.

A szocialista párt vezetői székére pályázó négy jelölt múltját, hátterét, habitusát tekintve jelentősen eltér egymástól. Egyben azonban igencsak hasonlítanak egymásra: lapunknak adott interjújában nemcsak azt nem jelentette ki egyikük sem, hogy önmagában látja azt a potens miniszterelnök-jelöltet, aki belátható időn belül képes legyőzni Orbán Viktort, hanem még csak megoldási esélyt sem villantottak fel. Titkos favoritról (Szanyi), nem időszerű személyi kérdésről (Harangozó), az örök reménység szerepébe lassan belevénülő Botkáról (Molnár és Tóbiás) maszatoltak, ami így, két évvel 2018 előtt nem kevésbé erőtlen, mint az utóbbi időkben bármikor. Nem mintha egy tematizálni képes, a Fidesszel és a Jobbikkal szembeni baloldali pólust személyében megjelenítő pártelnök ne nőhetne bele a szerepébe. Bármit mondanak is a jelöltek, mindenekelőtt ez a hétvégi választás tétje.