Állt a konyhaablakban és nagyon nem akarta összezavarni az univerzumot. Tízmilliószoros nap volt éppen, özönlöttek a baráti üzenetek és internetes cikkek arról, hogy ilyenkor minden teremtés tízmilliószoros erővel hat, akár pozitív, akár negatív irányba. – Ha szép, építő gondolataid vannak, jó szándékú és szeretetteljes fénylény vagy, akkor szép lesz a környezeted is. Ha viszont zavarosak a gondolataid, vagy épp egymásnak ellentmondóak, vagy nem hiszed el, hogy jó dolog történhet veled, azzal az univerzumot is összezavarod – olvasta nem sokkal azelőtt, hogy nekilátott volna mosogatni.
Noha az intelem szerint ezen a napon arra is tízmilliószoros az esély, hogy jobb nő, jobb munkaerő és jobb anya legyen belőlünk, mosogatni mégiscsak el kell valakinek, még akkor is, ha ezáltal mindössze arra nő meg az esélyünk, hogy tízmilliószor jobban mosogassunk el, mint egy átlagos hétfőn. Ezen a téren amúgy nem vagyunk túl nagy spílerek, a villa fokai között rendszerint ott marad egy halovány rántottadarab, a fokhagymanyomóba is bele-beleszorul egy-egy fogpiszkálófejnyi darab, aztán tényleg csak fogpiszkálóval lehet kilökdösni onnét, persze, csak miután lebuktunk, hogy megint nem voltunk elég precízek.
A mosogatásban az a legjobb, hogy lelkifurdalás nélkül lehet közben kifelé bámulni az ablakon. Ha évekig ugyanonnan nézünk ki, látjuk felnőni a kurta szoknyás kislányt a szemközti lépcsőházból, akinek nemrég még fogszabályzója volt, most meg vadul smárol egy zselézett hajú fiúval, nem messze a lámpaoszloptól. Életdarabokat követhetünk nyomon: előbb esküvői kocsi érkezik, aztán az ifjú párnak bútorokat hoznak, később babakocsi kerül a ház elé, most meg lám, ott szaladgál a kétévesforma kisfiúcska előttünk a füvön.
