Amit látunk, az már nem pávatánc. Inkább körhinta, amely szédítő sebességre kapcsolt. Árulkodó az a minden szót és tettet a pillanatnyi hatalmi érdek alá rendelő politikai magatartás, amelyet a kormánykoalíció évek óta képvisel? Pőrébben látjuk-e a manipulációk sorozatát, mint eddig bármikor? Továbbra is vevők vagyunk a trükkökre? Mert ez itt sokszor nem pragmatizmus, hanem cinizmus.
A kormányzat, amely mindig is érzékenyen reagált az uniós kritikákra, szankciós fenyegetésre, tiltakozott, toporzékolt miattuk, most inverzre váltott, minden erővel belehúzná Brüsszelt egy belpolitikai csatározásba. Pedig valójában nincs hivatalos kartellgyanú, az E14-es projekt finanszírozását egyszerűen nem vállalták, a magyarok azonban ennek ellenére belefogtak. Akkoriban Lázár János dokumentálhatóan nem sokallta az összeget, amit most felháborítónak tart, de szívesebben fogná Brüsszelre a leállításról szóló döntést. Hangsúlyozza: szó sincs Simicskáról. Ahogy akkor sem volt szó róla, amikor pénzeső hullott a vállalkozásaira: annyi, hogy tavaly a Közgép-tulajdonosoknak kifizetett osztalék 11 milliárd forint volt. Korábban nem ment le nap, hogy ne nyerjen tendereken – vagy azokon kívül –, most nincs nap, hogy ne vegyenek el tőle valamit. Akkor a nemzeti tőke helyzetbe hozásával indokolták ezt, most Mészáros és Garancsi lett a nemzeti tőke. Lehet azt mondani, hogy Lajos így járt, senki nem sajnálja, de a felfogás, amit ez a szemérmetlen változás megtestesít, lassacskán az élet minden szférájára hajaz – így működik az ország.
Tudunk-e például felhőtlenül tapsolni a Quaestor-áldozatok teljes kártalanításának, vagy inkább úgy véljük, hogy a népszerűségét vesztő kormány tíz körömmel kapaszkodik ki a nagy részben maga ásta veremből – a mások pénzén? Olyan pénzintézetekkel fizettet, amelyeknek semmi közük a történtekhez. És úgy, hogy a kártalanítás felső határa jóval nagyobb, mint amennyit bárhol Európában fizetnek egy-egy bedőlés esetén. Elég-e szőke fiúkkal, nagy kocsikkal megjeleníteni utálatunk tárgyait? Orbánék valószínűleg érzik, hogy az előző rezsimet befeketítő szándék már nem elég hatásos, a visszafelé terjeszkedő Kehi-vizsgálat mondvacsinált. A kormányfő azonban az állam részéről „butaságként” kezeli mindazt, ami a brókercégeknél elhelyezett közpénzekkel történt, holott ezt Felső-Voltán se úszná meg néhány miniszter. Orbán viszont szorosan fogja Szijjártó kezét, mert úgy ítéli meg, hogy a teljes kártalanítás elég tapasz a sebre, s nem csupán a kárvallottak számára. A közvélemény pedig újra és újra becsapható valami látszatszigorítással. Látnak-e az orruknál tovább a zemberek a képtelenségek, csúsztatások, kapkodások és önkényes döntések sorozata után?
