Tévképzet

A ma még kisebbségben lévő (de az oktatásra adott jegybanki kétszázmilliárd után vélhetően hamarosan jó ütemben szaporodó) kormányzati gazdaságpolitikai műhelyek a főnöki utasításnak megfelelve ontják magukból a „naugyehogymegmondtukot”, a rekordfoglalkoztatottság és az uniót legyőző növekedés, a megfelelő hiányszám és alacsony infláció ürügyén. Közben átmenetinek mondják az adósság növekedését (biztos leviszik az év végére, ha trükkel, hát azzal), és simán elfelejtkeznek a forint gyengüléséről, vagy egyszerűen a maguk megnyugtatására stabilnak hazudják az árfolyamot.

Nem azt állítjuk, hogy a statisztikákat direkt manipulálják, de azt igen, hogy nem lehet néhány egyszerű számmal leírni a gazdasági folyamatokat. Magyarország egyre inkább többfelé szakad. Budapesten az egy főre jutó GDP az országos átlag több mint kétszerese, Nógrádban ennek a fele. A közép-magyarországi régió azért nem kaphat sok uniós támogatást, mert az európai átlagot közelíti, másutt a román átlag elérése is távoli cél. Vannak gyorsan bővülők és gazdagodók, valamint végleg leszakadók – nemcsak földrajzi, de ágazati és társadalmi megoszlás szerint vizsgálva is. Magyarország nem véletlenül esik kockázatosabb megítélés alá a befektetőknél, és igenis van oka annak, hogy Románia előz minket a versenyképességi ranglistán, így már Bulgária a fő vetélytársunk.

A kormányzati hurráoptimizmussal nem az a legnagyobb baj, hogy a diktatúra kommunikációs szabályainak megfelelően mindenkit bolsevista uszítónak kiáltanak ki, aki kérdéseket merészel feltenni. A probléma ott kezdődik, amikor maguk is elhiszik, hogy tényleg mindent jól csinálnak, mert az a néhány statisztikai adat, amelyet figyelni szokás, éppenséggel jól alakul.

Mert ha nem érzékelik a problémát, nem is tudják orvosolni. Ha nem látják (vagy nem akarják látni) a kátyút, sosem fogják betömni a lyukat.