Most elmesélek neked egy történetet, de ígérd meg, hogy nem fogsz nevetni. Nem is illene, temetőben esett meg, ott meg nem szokás viccelődni. Bár az én apám annak idején felrúgta ezt a szabályt, mindig halottak napján, a síroknál eresztette el a legjobb poénokat. Azt mondta, a nagypapi értékelte a humort, ne fosszuk meg őt ettől csak azért, mert földi értelemben már nem hallja a csattanókat.
Szerettem a szomszéd nénit, de tényleg. Néha házsártos volt, és sokszor hallottam, ahogy veszekszik a kutyákkal, de szerettem. Nála mindig másfajta sütemények voltak, mint nálunk, és a konyhának is különösebb volt az illata. Megfigyelted már, hogy ha belépsz egy lakásba, az illatokról azonnal el tudod dönteni, hogy megszereted-e az ott élőket, vagy sose kerülsz közel hozzájuk? Az igazi emberszag előbújik a kanalakból, a törlőrongyokból, a hűtő mellett felejtett üres borospalackokból.
Az ő konyhájának savanyúkáposzta-szaga volt. Neked még megvan gyerekkorodból a hatalmas fahordó, amire fafedelet tettek, arra meg egy jó nagy követ? S ha sikerült kicselezned a nagyanyádat, akkor a fedél meg a hordó közötti egycentis vájatba a kis ujjaiddal épp annyira tudtál beletúrni, hogy felcsippentsél egy nagyobb falat erjedő káposztát? Ó, mennyire imádom a savanyú levet, a piacon percekig tudok könyörögni a bácsinak, hogy ugyan már, löttyintsen még egy kis lét a szálasra. Alig tudom megállni, hogy már hazafelé ne bontsam ki a zacskót, egyszer a pláza előtt hajtottam le azt az isteni nedűt. Persze vigyázni kell, hogy ne ömöljön a nyakadba az egész, meg tűrni az arra járók fura pillantásait, hogy némá’, itt ez a nő csini ruhában, és egy zacskóból vedel. De mindegyiknek nem magyarázhatom el, hogy az nem konyak, hanem káposztalé.
