Pénteken a kommunikációs igazgató kiteszi Facebook-oldalára, hétfőn már komolyan foglalkozik vele a frakció, hogy keddre az egész, mint egy kipukkadt lufi, leeresszen – a drogteszt önkéntes alapú lesz, ahogy eddig is az volt.
Így megy. Elég egy felcsillanó elmeszülemény, amit néhány átbeszélt perc után el lehetne vetni, mint haszontalant, kivitelezhetetlent, sértőt, ám az ötlet mint acélgolyó fölgyorsul, utat vág magának, kommunikációs becsapódásakor a mindig egyenlő távolságot tartó elemző azt jegyzi föl: ez talán visszahozhat valamit a kormány zuhanó népszerűségéből. Én ugyan pont az ellenkezőjére tippelek, de az ügyben számomra ez a legkevésbé érdekes.
Engem az döbbent meg, ahogy a többség bizalmával megtisztelt emberek kezelik a társadalmat, ahogy, mint futószalagon a szaloncukrot, csomagolják fényes papírba a pucéron árulkodó blődségeket. Egyre gyakrabban és egyre cinikusabban, peckesen bízva a most már igencsak hamvadó kommunikációs képességükben. Nem törődve országgal, világgal, a „kísérleti alanyokkal”, akik az utóbbi időben mintha kezdenék fojtogatónak érezni az állam mindenre kiterjedő atyai gondoskodását.