Ami a Keleti pályaudvaron jelenleg történik, továbbá az ahhoz vezető út, valamint mindaz, amit a szeptember eleji atrocitások jelképeznek, köztársaságunk olyan szégyenfoltja, amelyet lemosni évtizedek morális munkája lesz majd.
Amióta a migrációval a hivatalos politika, a vezető kormánypárt, szövetséges pártja és a kormány foglalkozik, folyamatosan azt sulykolják az emberekbe, hogy hazánkat valami rettenetes veszedelem fenyegeti, hogy a bevándorlók csak „gazdasági menekültek”, hogy a bevándorlók elveszik az emberek munkáját, nem tisztelik hazánk kultúráját, és nem tartják be a törvényeinket. Azóta arról van szó, hogy elveszik a pénzt a magyar családok elől, és veszélyt jelentenek mindannyiunk számára. Hónapok óta arról van szó, hogy szögesdróttal kell védekeznünk ellenük, hogy – idézem – „menekültáradat” „lepi el” az országot. A pályaudvarról „kiszorították” a menekülteket, hogy miattuk a tisztességes magyar dolgozók kénytelenek ott táborozó emberek között munkába menni, hogy „járványveszélyt” jelentenek, hogy vizsgálják „a fertőzés veszélyét”.
Úgy beszél róluk a kormánypolitika, mintha nem emberek, hanem egy ellenséges hadsereg mindenre elszánt harcosai lennének. Mintha nem olyan emberekről beszélnénk, akiknek az országát egy megszállott, fanatikus szervezet feldúlta, életüket lehetetlenné tette. Mintha nem a napokban robbantották volna föl sok ezer éves kultúrájuk kincseit, és nem fenyegetné veszély egész kulturális hagyományukat. Mintha a menekültek néhány ezer dollárral jobb fizetésért indultak volna útnak, nem pedig azért, hogy életüket, gyerekeik életét biztonságban tudják. Azért, hogy enni tudjanak, és enni tudjanak adni a családjuknak.
Micsoda elkeseredés kell ahhoz, hogy valaki elinduljon, hátrahagyja szülőföldjét, hazáját, faluját, ősei sírját, öreg apját és anyját, és elinduljon egy másik földrészre, egy másik világrészre és másik vallási és kulturális hagyományba új életet kezdeni! Milyen elkeseredés kell ahhoz, hogy oldalról felkapaszkodjon egy hajóra, bezsúfolódjon egy zárt kamionba, mindenét eladva vonatjegyet vegyen egy ismeretlen ország ismeretlen városába, vagy embercsempészeknek kifizesse egész vagyonát!
Ezek az emberek mindent maguk mögött hagynak – nem jókedvükből és nem hódítási céllal. Hanem egy jobb vagy legalábbis élhető élet reményében. Nekünk tehát nem úgy kell kezelnünk őket, mintha egy ellenséges hadsereg arc nélküli hadoszlopa lennének, hanem mint rászoruló embereket. Mint olyan embereket, akik nálunk ezerszer rosszabb helyzetben vannak.
A keresztény vallás alapvető parancsa, hogy a nálunk elesettebbeket, szerencsétlenebbeket, szegényebbeket támogatnunk, istápolnunk, segítenünk kell. A krisztusi tanítás értelmében a szegényt támogatni kell, a bélpoklost felemelni, a szenvedőt megvigasztalni. Az a retorika és politika, amely a bezárkózást, a félelmet táplálja az emberekben, amely nem a rászorulóra figyel, mélyen amorális, mélyen keresztényietlen és kultúraellenes. Ha az emberekkel sikerül elhitetni, hogy minden barnább bőrű emberre, minden nem magyarul beszélőre mint veszélyforrásra kell tekinteni, az
a bizalmatlanság, a bezárkózás, a háborús logika nyelvét és érzelemvilágát, az önzés és a görcsös önvédelem magatartását tanítja.
Ez pedig nem állhat meg még a menekülteknél sem, hanem átterjed mindenre és mindenkire. Ilyen mély morális válságba taszítja az országot az, aki nem az emberekre, nem a rászoruló emberekre veti tekintetét.
Márpedig Magyarországnak tudnia kell, mit jelent kivándorlónak lenni. A XIX–XX. század fordulóján másfél millióan (!) vándoroltak ki Amerikába – és Amerika nem karanténba zárta, hanem befogadta őket. De azt is tudjuk, milyen iszonyatos nyomor kellett ahhoz, hogy ezek a milliók hátrahagyják mindenüket, és egy másik kontinensen új életet kezdjenek. És tudjuk, hogy 1956 után százezreket (!) fogadtak be Nyugat-Európa országai. Arról is tudunk, hogy az 1920-as évek elején mit jelentett a vagonlakók élete, milyen végleges törést jelentett az Erdélyből áttelepülők számára az, hogy eljöttek a szülőföldjükről. Más a helyzet persze, csak érdemes megforgatni, hányféle tapasztalatot szerezhetett az ország arról, mit jelent menekültnek lenni.
Az a most felépített ellenségkép, az a nyelvi akríbia, amivel ezeket az embereket jobb esetben ellenséggé, rosszabb esetben állatokká degradálja a politika és a tömegmédia, nem marad következmények nélkül. Biztos rombolást okoz a lelkekben és az emberek erkölcsi érzékében. Olyan gyanakvó és bizalmatlan légkört teremt, amely nem árkot, de egyenesen szakadékot ás ember és ember, nép és nép, vallás és vallás, kultúra és kultúra között. Ez pedig egyre inkább felerősíti azt az érzést, hogy mindenki ellenség, mindenkitől félni kell, mindenkire gyanakodva kell nézni. Tudjuk: minden a szavakkal kezdődik. Az, hogy az országot vezető kormány megengedi magának azt, hogy ellenséget csináljon a rászorultakból, feljogosítja, sőt felbiztatja az embereket arra, hogy ők is így gondolják. A miniszterelnök erkölcsi és nyelvi példa is egyben: amit ő megenged, azt lehetséges úgy gondolni és mondani. És azt bármikor tettek követhetik.
Ha egy menekült egy ismeretlen ország városában is enni és inni szeretne, meg akar mosdani, rendesen szeretne aludni, akkor az a legtermészetesebb, legnormálisabb cselekedet. Az átengedő és befogadó országnak az lenne a feladata, hogy ebben segítse őket. Hogy információval és az alapvető életfeltételekkel ellássa őket. Tízmillió forintokról esik szó mostanában, amikor az ideiglenes táborokat kialakítják. Milliárdokról volt szó akkor, amikor a szögesdrótot elkezdték felhúzni. Mindabból a sok-sok milliárdból, amibe a szögesdrót és a fenyegetettség érzésének hónapok óta történő sulykolása került, réges-régen ki kellett volna építeni a fogadásukhoz szükséges infrastruktúrát. Meg kellett volna szólítani az önkormányzatokat, civil szervezeteket, egyházakat, minden embert, hogy fogjunk össze – a segítésben. Nem abban, hogy jobban bezárkózunk, hanem abban, hogy – az európai kultúra legmélyebb és legnemesebb hagyományai értelmében – segítünk. A katonaságnak nem a kiszorítás lenne a feladata, hanem a sátrak felállítása, a víz kiosztása. A rendőröknek regisztrálniuk kellene, bevonva angolul és arabul beszélő egyetemistákat és segítőket.
Morális alapok nélkül nincs érvényes politika. Ami ma a menekültekkel történik, az ország olyan szégyene, amihez foghatót évtizedek óta nem éltünk át. Ahogy az ország 1989 decemberében és 1990-ben morális értelemben felemelkedett a romániai forradalom segítésében, az megmutatta, milyen lelki, szellemi és erkölcsi lehetőség van itt. Ahogy most a fortélyos félelem légkörét megteremtették, és háborús helyzetnek állítanak be egy humanitárius katasztrófát, az ugyancsak lelki, szellemi és erkölcsi értelemben vett rombolás.
A válság közepén vagyunk, most azonnal lehet változtatni. Hogy miképp, arra civil segítők példát adtak az előző hetekben. De muszáj lenne azonnal másképp beszélni és cselekedni csupa olyan elv és érték jegyében, amelyekre hivatkozni szokás. A magunk érdekében feltétlenül – és még inkább a jogsértettek, a reménykedő vagy reménytelen földönfutók érdekében.
A szerző tanár, irodalomtörténész
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
