Ja, nem. Amikor ugyanis Balogh Tamás a kívánatosnál némileg érzékletesebben elmagyarázta a Dodzsem műsorában a Sportklubon, hogy a férfiakat – jegyezzük: minden férfit, talán nagy kezdőbetűvel is kellene írnom - csakis a sportolónők teste érdekli, nem 1954-et írtunk, hanem 2014-et.
A velős szónoklat kiváltója az a Helena Costa volt, aki – elsőként az európai futballtörténelemben – egy profi férfi csapat, a Clermont Foot edzője lett. Van azonban, ami még ennél is jobban dühítette a tévést: Costa nem fehérneműmodell. Mert ha az volna – próbálom követni a gondolatmenetet –, legalább vennék némi hasznát.
 |
Helena Costa
Martin Alex / AFP |
Lehetne például fogdosni edzés után a zuhanyozóban. Ám így, hogy átlagos külsején kívül csak egy UEFA A-licencet tud felmutatni meg néhány évet olyan kluboknál, mint a Benfica és a Celtic, jobban tenné, ha nem ütné bele az orrát a nagyfiúk dolgába.
Hogy a sporttudományok doktora? Na és! Lehet-e taperolni vagy legalább kukkolni, az itt a kérdés. A dodzsemes azt mondja magáról: nem nagy sportszakértő. Tényleg nem az. Különben tán felsejlett volna a kívánatosan feszes torna- és úszódresszeket emlegetve, hogy a ruhák viselői szexuális szempontból gyakran közelebb esnek a büntetőjogilag védett kategóriához, mint a nagykorúsághoz.
A Baloghot pártolók – mert ilyenek is vannak – azzal érvelnek: a nők is csak azért néznek sportközvetítéseket, hogy izmos, izzadt férfitesteket bámuljanak. Nem elég tehát, hogy senkit sem érdekel a nők sportteljesítménye, ők maguk sem állnak azon a szinten, hogy értékelni tudják a nagyszerű férfiak valódi, komoly produkcióját.
Tulajdonképpen miért is bohóckodunk gólokkal meg világcsúcsokkal, ha mindenki csak fülledt, erotikus filmre vágyik díszletként használt sportpályákkal?
Carolina Morace, minden idők legjobb labdarúgónőinek egyike 1999-ben két mérkőzés után felállt az olasz harmadosztályú Viterbese kispadjáról, mert a sajtó nyomása nem tett jót a csapatnak. Tizenöt évvel később Costa kinevezését üdvözölte a FIFA, Arsene Wenger és José Mourinho is. Tévésünk lemaradt minimum másfél évtizednyit.
Vélhetően nem látták a mindig briliáns Bette Davis 1950-es, kisebb teherautónyi díjat begyűjtő, Beszéljünk Éváról! című filmjét sem. Különben talán emlékeznének, milyen választ kapott a hasonlóan hímsoviniszta drámaíró, amikor így lamentált: „Sosem fogom megérteni azt a furcsa folyamatot, amely során egy hanggal rendelkező test hirtelen értelemmel ruházza fel magát. Mégis mikor határozza el egy színésznőcske, hogy innentől a saját szavait és gondolatait közvetíti majd?”
A Davis alakította Margo így felelt: „Általában azon a ponton, amikor újra kell írnia és gondolnia a tieidet, mielőtt a közönség elhagyná a színházat.” Talán ideje lenne Baloghéknak is kapcsolniuk.
A nézők már megtették.
