Amire persze lehet azt mondani, hogy ugyan már, hiszen ez a kormány éppen most készül öt múzeumot építeni a Városligetben, és a budai Várban is hatalmas fejlesztéseket tervez, hogy olyan legyen minden, mint háromnegyed évszázaddal ezelőtt volt. De ha sorba vesszük a tényeket, akkor éppen az ellenkezője derül ki annak, amit hatalmas marketingkampánnyal sulykolnak.
Jelen pillanatban mindössze öt fantom lengi be ugyanis a Városligetet,
öt intézmény, amelyről az agilis miniszteri biztos, Baán László lankadatlanul szajkózza, hogy szükség van rájuk, éppen ott van rájuk szükség, és irdatlan összegű, ráadásul meg nem nevezett eredetű forintokból való felépítésük garantáltan magára vonzza majd Európa, sőt a világ figyelmét. De valójában eddig nem jutottunk messzebbre, mint öt látványtervig, és odáig, hogy magán a kétségtelenül népszerű Szépművészeti Múzeumon is lehúzták a rolót, valami rejtélyes okból kerek három évre. (Korábban a teljes aláásást is meg lehetett oldani üzemszünet nélkül.)
Az öt ígért intézmény közül egy a Néprajzi Múzeum, amelynek ki kell költöznie a Kossuth téri Kúriából – amelyet egyébként az utóbbi évtizedekben súlyos pénzekért „múzeumosítottak”. A második a Fotográfiai Múzeum, amelyből momentán kettő van a Nagymező utcában, egy pedig Kecskeméten. A harmadik az Építészeti Múzeum, amelynek nemléte és a gyűjtemény szánalmas hányódása kétségtelen szégyen, de az új épület felhúzása mellett – szemben mondjuk az önmagában is építészeti kiállításnak készült Vajdahunyad vára ilyetén hasznosításával – semmi más nem szól, csak a miniszteri biztos vágya, hogy a szakma a tervpályázaton „megmutassa magát”.
A negyedik a Zene Háza, amelyről egyelőre senki sem tudja, micsoda, de a látványterven kétségkívül jól mutat. Az ötödik pedig az Új Nemzeti Galéria, amely miatt az egész felhajtást kitalálták. Ne feledjük, hogy a múzeumnegyed előzmény és bármiféle szükséglet nélküli ideája akkor született meg, a markolók felsorakoztak a Hősök terére, hogy nekiálljanak kiásni a Szépművészeti térszint alatti bővítését.
|
Nem minden múzeum fontos a kormánynak. Az Iparművészeti például omladozik
M. Schmidt János / Népszabadság/archív |
A kormány ekkor, az utolsó utáni pillanatban lefújta a munkát, az uniós pénzt átutalta a Duna túlpartjára, a Várkert Bazárhoz, Baánt pedig megbízta, hogy álmodjon nagyot. Közben elkezdtek a Várról is ötletelni, újra képbe került a kormányzati célú hasznosítás, így testet öltött az eszme, hogy a Magyar Nemzeti Galériának ki kell költöznie a palotából. Innen jutottunk el pár év alatt oda, hogy ma már a ligetbéli fakivágásnak is van hivatali felelőse – miközben csak azt nem tudja senki, miből és főleg minek akarunk öt múzeumot felhúzni a zöldben.
Az utóbbi Orbán-kormányokról sok mindent el lehet mondani ugyanis, csak azt nem, hogy olyan nagyon szívükön viselnék a hazai múzeumok sorsát. Azon túlmenően, hogy a megyei múzeumok megszüntetésekor kisgyűjtemények hosszú sorát taszították vállrándítva a létbizonytalanságba, a nagy habverés közepette a legfontosabb országos múzeumok némelyike is végveszélybe került. Soroljam? Látták már az Iparművészeti Múzeumot csonkán, kupoladísze nélkül, körbeállványozva, hogy a lehulló pirogránitdarabok agyon ne csapják a járókelőket?
Egy főigazgatót már elhasznált azzal a kormányzat, hogy addig futtatta terveket készítve, pénzre várva, míg feketén-fehéren ki nem derült, hogy
fantomokra százmilliók jutnak,
Lechner Ödön főműve viszont akár össze is omolhat. Aztán ott van a Természettudományi Múzeum: tizenöt évbe telt, míg megépültek a Ludovikán az új kiállítóterek, megkezdődött a tárak beköltözése, a látogatók pedig megtanulták, hol keressék a kimagasló programokat kínáló gyűjteményt. A Fidesz viszont egy tollvonással keresztülhúzta tizenöt év – nem utolsósorban sok-sok milliárdot felemésztő – építkezését azzal, hogy a maga janicsáregyetemét éppen itt, a Monarchia és a Horthy-éra katonatisztképzőjében tartotta szükségesnek elhelyezni.
Aztán ott van a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum: a műszaki fél évszázada vár arra, hogy egyáltalán kiállítása lehessen, de az föl sem merült, hogy a ligetbeli délibábban legalább egy víziót elnyerjen; az eleve a Ligetben volt Közlekedési Múzeumot pedig éppen most zárták be, és merőben ködös, ha egyszer újranyílik, milyen épületben mit mutathat majd be a nagyérdeműnek. Aligha szorul további bizonyításra, hogy a „múzeumi célú” fejlesztéseket – vagy legalábbis az erről való beszédet – erőltetve a kormány egy verset sem gondolkodik arról, mire is való egy múzeum.
Eszébe nem jut, hogy
egy közgyűjtemény több, mint mondjuk egy hangzatos című kiállítás, a „fáraók impresszionista aranya” szavak tetszőleges cserélgetésével ragadóssá tett lépes méz,
amelyre aztán majd bukik a nép, és ki lehet pipálni, hogy megint megdőlt a látogatói rekord. A múzeum egy kicsit több, mint néhány kasszarobbantó kiállítás. Gyűjteménye fenntartása és gyarapítása révén őrzi közös kulturális örökségünket, a benne folyó kutatások által segít objektív képet kialakítani a múltról és a jelenről, és igen, mindezt meg is mutatja azoknak, akik ellátogatnak a falai közé.
Valamint találkozási pontot kínál, közművelődési programokat nyújt, és az élvezetesen megszerezhető tudás élményével ajándékoz meg. A jó múzeum nem vurstli, hanem művház. Amikor tehát L. Simon László egyenértékűnek tekinti a Magyar Nemzeti Galériát a helyére kerülő ördögtudjamivel csak azért, mert majd abba is lehet belépőjegyet váltani, pusztán azt teszi világossá, hogy fogalma sincs, mi egy múzeum. Ha szándékuk szerint valóban rekonstruálják a volt királyi palota egykor Hauszmann Alajos által megépített, a második világháború során és utána maradéktalanul elpusztult tereit, azzal valóban létrehozhatnak valamit, amit meg lehet nézni.
|
L. Simon László. Világossá teszi, hogy fogalma sincs
Kurucz Árpád / Népszabadság |
Ahogy a Sándor-palota díszteremsorán is ámul a nép, amikor bekukkanthat, hiszen pompás és derék iparosmunka látható ott, csillog-villog, ahogy kell. De ez nem múzeum, hanem –ahogy Marosi Ernő művészettörténész fogalmazott a Párbeszédet a Várért Kezdeményezés minapi konferenciáján – csak önmaga múzeuma. Lám, mi mindent lehet csinálni egy házzal: kibelezni, visszatömni, átgyurmázni, hogy végül ne a múltról és a jelenről beszéljen, hanem csak a múlt hamis visszfényéről, valamiről, amit a politikusok állítanak a történelemről.
Ha a semmiből újraalkotott királyi palota megszületik, az pont annyira lesz múzeum, mint a Fidesz első kormányzásának emblematikus terméke, a Terror Háza. Látványos lesz és drága, egyben múlthamisító és talmi.
Hiányozni fog mögüle a lényeg: a történelem megértése, a tanulságok méltó hasznosítása. S ha közben összeomlik is a magyar közgyűjteményi világ, jegyet válthatunk az Orbán-kormányok magáért beszélő kiállítására. Ott fog terpeszkedni a palota kilencvennyolc százalékán.
