Vajon el lehet-e felejteni a botrányokat, ha az olimpián már valóban a versenyzőké lesz a főszerep? A coubertini gondolatot – Béke vagy te, sport! – már régen sutba dobtuk, a lapok sportrovatának fejlécét az utóbbi időben bűnügyi szekció feliratra lehetne cserélni. Korrupció, letartóztatások, dopping dopping hátán, Brazíliában tiltakozás az ötkarikás játékok ellen, szennyezett víz, rossz közbiztonság a nagy találkozó helyszínén.
Várjuk az olimpiát? Érezzük-e azt a bizsergést, mint hajdanán, a nyugodtabb időkben? Amikor még számoltuk: már csak egy hónap, egy hét, egy nap van hátra... S végre kezdődik!
Amikor egy atléta világcsúcsot ér el, amikor egy úszó oly gyorsan szeli a habokat, mint előtte még soha senki, amikor egy kosaras parádés zsákolással helyezi el a labdát a gyűrűben, amikor egy cselgáncsozó bravúrral fekteti a tatamira az ellenfelét, amikor egy tornász a legnehezebb elemet is úgy mutatja be, mintha iskolai tornaórán lengene Zsazsa néni előtt, amikor egy kerékpározó lehajrázza ellenfelét, amikor egy pólós parádés svédcsavar után talál a hálóba, amikor egy kajakos, kenus vagy evezős több hajóhossznyi előnnyel ér a célba, vagyis amikor szuperprodukciót látunk, elsőre nem az jut eszünkbe, hogy biztosan anabolikus szteroid, EPO vagy meldonium van a háttérben. Nem. Akkor a sportrajongó üvöltve ujjong, felugrik, kalapot a földhöz vág, átöleli a mellette lévőt, különösen, ha hazája sportolójáról van szó. Egy sikeres műtét után sem az ugrik be először, hogy a doktor az operáció előtt esetleg bedobott néhány decit abból a jófajta vörösből. Légyen bármennyire is megváltozott, sőt – gyakran úgy tetszik – mind elviselhetetlenebb a világ, a sport a balhék, botrányok ellenére még mindig örömforrás. Ezért érezzük mégis – talán nem egy hónappal, hanem csak egy nappal, néhány órával a játékok kezdete előtt – azt a bizsergést.
