A 2006-os év cezúra volt a rövid életű magyar demokrácia történetében. A tavasszal még átütően sikeres Gyurcsány Ferenc őszi politikai túlélését már csak egy parlamenti bizalmi szavazás garantálta. Az év őszén, az 1956-os forradalom 50. évfordulóján az utcákra visszatért a tömeges erőszak. A magyar politikai élet polarizálódása visszafordíthatatlanná vált.
De mi is történt Őszödön? Erről részben személyes emlékek alapján tudok beszámolni, mert rész vettem a tanácskozáson. Akkor már a civil életembe való visszatérésre készültem, alapvetően elégedett voltam, mert úgy éreztem, amit kulturális miniszterként vállaltam, teljesítettem. Másfél évvel korábban, amikor a kormányhoz csatlakoztam, még 10 százalékponttal vezetett előttünk a Fidesz, amit azonban hosszú, szívós hajrával, főként a miniszterelnök kiváló kampánybeli teljesítményével sikerült megfordítanunk. Úgy gondoltam, ha Orbán Viktor két egymást követő választáson vereséget szenved, távoznia kell a politikából. Tévedtem, mert bukásait a pártja elnézte neki. Sajnos, mint kiderült,
maradásához a legváratlanabb helyről kapott döntő segítséget: fő ellenfelétől, Gyurcsány Ferenctől.
Eredetileg nem akartam elmenni Őszödre, mert a találkozót az MSZP új képviselőcsoportjának rendezték, és én nem voltam képviselő. De Göncz Kinga mégis rávett, mondván, hogy ilyenkor a minisztereknek is illendő jelen lenniük.
A tanácskozás délután 2-kor kezdődött, Gyurcsány mondott egy középerős beszédet, amellyel kiállt a reformok elindítása mellett, és új politikája támogatását kérte a megválasztott képviselőktől.
Ezután sokan jelentkeztek szólásra. Mindenki kapott öt percet, hogy elmondja észrevételeit. Innentől kezdve nagyjából a következő jelenetsor ismétlődött ötpercenként. „X. Y. vagyok, Lajosmizséről (Nyékládházáról, Röjtökmuzsajról stb.) jöttem és maximálisan egyetértek a miniszterelnök úr reformjavaslataival. De ha megengeded, miniszterelnök úr, kedves Feri, ezt az orvosi rendelőt (kisiskolát, buszmegállót, jegyzői hivatalt stb.) mégsem volna szabad a községünkből áthelyezni.”
Mindenkinek igaza volt, elvégre az a demokrácia, ha a képviselők lobbiznak választóikért. Legalább negyvenen szólaltak fel, ugyanazt ismételgették, és a rendezvény fokozatosan unalomba fulladt. Kimentem sétálni a Balaton partjára, hogy kiszellőztessem a fejem. Nem voltam egyedül, egyre többen kávéztak, beszélgettek odakint. Nem volt katonai fegyelem, a résztvevők úgy viselkedtek, mint egy polgári párt tagjai.
A gond az volt, hogy az MSZP képviselőcsoportja nem értette vagy nem akarta megérteni a miniszterelnök kérését.
Az ország ügyei csak a helyi ügyek szűrőjén keresztül jutottak el hozzájuk. Mintha süketek párbeszéde folyt volna.
Délután fél 6-kor még mindig ez ment. Mivel aznap estére budapesti programom volt, elköszöntem a kollégáktól és távoztam.
Háromnegyed 6-kor Gyurcsány Ferenc belekezdett második felszólalásába, amelyből később „az őszödi beszéd” lett. A beszédet tehát nem hallottam, tartalmáról csak hónapokkal későbbi nyilvánosságra kerülésekor szereztem tudomást. Másnap reggel a minisztériumban megkérdeztem az államtitkárt, hogy mi történt Őszödön a távozásom után.
„Semmi különös – hangzott a válasz –, a Feri berágott, káromkodott, a jelenlévők pedig kicsit megszeppentek.” Körülbelül ennyi „jött át” az üzenetből.
A beszédet azóta sokan elemezték, szövegét szinte mindenki ismeri. Az ott elhangzott állításokat nem akarom sorra venni, inkább a beszéd elmondásának kontextusára és az attól teljesen független recepciójára hívom fel a figyelmet.
A beszéd belső közönségnek szólt, a párt szűk körének. A miniszterelnök egy bravúrosan megnyert választáson volt túl, önbizalma magasban szárnyalt, amikor
rá kellett jönnie, hogy olyan feladattal áll szemben, amely meghaladhatja erőit.
A szónokban egyszerre volt jelen az omnipotencia érzése és a szorongás. Ahogy a beszéde egyik keveset idézett részében fogalmazott: „Ha őszinte vagyok hozzátok, akkor azt tudom mondani, hogy tele vagyunk kétségekkel. Hogy a magabiztosság mögött ott van az őrlődés és a gyötrődés.”
Mindehhez hozzáadódott a sikerületlen délutáni tanácskozás, első beszédének értetlen fogadtatása, amikor hívei folytatták a maguk kispályás politizálását. A türelmét vesztett kormányfő
megpróbált ráijeszteni a pártjára,
hogy az felzárkózzon mögé. Noha nem voltam jelen a beszéd elmondásakor, de átéltem a beszédet megelőző állapotot, és megértem az ebből fakadó kormányfői frusztráció lélektani okait. Meg tudom érteni, hogy Gyurcsány elveszítette a türelmét – azt már kevésbé, hogy miért nem tudott uralkodni magán.
Egy csaknem száznyolcvan fős pártfrakció nem közeli barátok gyülekezete. Naivitás azt hinni, hogy a ráolvasás önmagában eredményes lehet. Aki ezt nem ismeri fel, csak magát okolhatja a zárt körben elmondott beszéd nyilvánosságra kerüléséért. Gyurcsány nem végiggondolt viselkedésével hihetetlen kockázatot vállalt:
sorsát olyan emberek kezébe helyezte, akik között ott voltak a belső ellenségei is.
És ők nem haboztak élni az alkalommal, kiszivárogtatták a beszédét.
Az őszödi beszédet a baloldal „igazságbeszédként” próbálta kanonizálni. De a jobboldal is meg volt győződve arról, hogy – bár szerinte Gyurcsány mindig „hazudott” – ebben az egy beszédében kivételesen igazat mondott. Ez a beszéd azonban műfaja szerint motiváló szónoklat volt, amely nem azzal az igénnyel hangzott el, hogy állításait igaznak tekintsék. A beszélő a saját politikai csapatát nagy tettekre akarta mozgósítani, ehhez erős, sokszor nyomdafestéket nem tűrő szavakat használt, hangsúlyosan élt a retorikai túlzás eszközével.
Tipikus „öltözői beszéd” volt: olyan, amelyben az edző kemény szavakkal lehordja saját játékosait, eddigi teljesítményüket szándékosan lekicsinyli annak érdekében, hogy többre sarkallja őket.
Az a kijelentés például, hogy „nem csináltunk semmit”, természetesen nem volt igaz.
Én például úgy emlékszem, hogy miniszterként reggeltől estig dolgoztam, s úgy láttam, hogy körülöttem a többiek is ezt teszik. Az őszödi beszédet nem az különböztette meg a többi Gyurcsány-beszédtől, hogy ez igaz volt, a többi pedig hamis, hanem, hogy ez „öltözői beszéd” volt: nem a nagyközönségnek szólt, bár a helyzet értékeléséről és a reformok tartalmáról a közönségnek már ekkor joga lett volna tudnia.
Az őszödi beszéd utóélete világossá tette, hogy a politika mediatizálása olyan szintre jutott, amelyben lejárt a „titkos beszédek” kora. Ha korábban nem tudta volna, ekkorra mindenki megtanulhatta, hogy bármi bármikor kiszivároghat, és a közélet szereplőinek ennek megfelelően kell beszélniük. Amikor a beszéd egyes részleteinek bejátszását először hallottam, rögtön úgy véltem, végzetes hiba történt. A politika nem a szándéketika világa: a kormányfőt nemes szándéka és indokolt hevülete sem menthette fel a beszéde következményeivel való szembenézés kényszere alól. Itt ugyanis már nemcsak az ő személyes jövőjéről, a reformok sikeréről, hanem a saját politikai közösségének megmaradásáért viselt felelősségéről volt szó.
A 2006 júniusában megalakult második Gyurcsány-kormány megszorító jellegű reformokat hirdetett meg, amelynek hatására népszerűsége azonnal esni kezdett.
Mindebből elemzők azt a következtetést vonták le, hogy mivel a kormány népszerűségvesztését nem az őszödi beszéd okozta, ezért hatása nem is volt jelentős. Pedig a helyzet fordítva áll.
Az még teljesen normális, ha a frissen megválasztott kormány megnövekedett bizalmi tőkéjét népszerűtlen reformok bevezetésére fordítja. Ennek éppen a ciklus kezdetén van itt az ideje.
Ám az őszödi beszéd hatása ennél mélyrehatóbb volt: nemcsak népszerűségvesztést, hanem hitelvesztést okozott. Ha egy politikus elveszíti a hitelét, akkor nemcsak a reformjai megvalósítása válik kivitelezhetetlenné, de a népszerűség visszaszerzése is.
A szerző politikatudós, egyetemi tanár, 2005–2006-ban kulturális miniszter.
