Miközben vad vita dúl arról, hogy a balliberális értelmiség mennyiben felelős azért, ameddig jutottunk (van felelőssége), s hosszan elidőznek azon a tételen, hogy ami van, az már virtigli diktatúra-e (nem), illetve, hogy az önkényuralomnak hányadik lépcsőfokánál tartunk – érdekes, hogy a saját értékeinek megvédésére szervezett ősi és szelíd „ellenállási” forma – az önként vállalt zsebbe nyúlás – mennyire nem jellemző erre a társaságra.
Mindenki szomorúan regisztrálja, hogy fórumok szűnnek meg, helyszínek zárnak be, újságok, rádiók, tévéstúdiók élnek máról holnapra a krónikus pénzhiány miatt. De nem veszik a bátorságot arra, hogy az életben maradás mikéntjét gyakorlatias módon levezényeljék, szervezeteket, közösségeket állítsanak mögé, próbáljanak szelektálni, hogy ezek közül melyik a múlhatatlanul szükséges, és mit kell szomorú szívvel veszni hagyni – de ami a legfontosabb: megértetni a potenciális közönséggel azt, hogy ha nem vállal legalább kis részt a fenntartásban, a neki kedves műhelyek sora vész el mindörökre.
Azt mindenki hajtogatja, hogy a jobboldal összezár, finanszíroz, nem kis anyagi ráfordítással létrehozza saját szellemi hátországát, szemérmetlenül fölhasználva erre közpénzeket, de mobilizálja vagyonosait is; míg a baloldal most szembesül azzal, hogy sem egyikhez, sem másikhoz nem volt működőképes szisztémája. Fölélték tartalékaikat, széttárt karral, tehetetlenül ácsorognak vagy egymásra mutogatnak képzeletbeli szellemi fájuk alatt, amely mindenestől kidőlni látszik.
