Ahogy közeledik Orbán Viktor randevúja Angela Merkellel, úgy válik egyre valószínűbbé, hogy tévednek, akik felszabadítót látnának a kancellárban. Márcsak azért is, mert ami ma Magyarországon van, az nem független a német vezetéstől, és valószínűleg nem is zavarja őket annyira, amennyire itthon sokan gondolják.
Illiberális elhajlásainkkal kapcsolatban az a deklarált német stratégia, hogy egyrészt kiállnak az úgynevezett európai demokratikus értékek mellett, másrészt nem avatkoznak a magyar belpolitikába. (A belügyekbe való be nem avatkozás – honnan is ismerős? A két világrendszer hidegháborújában használták ezt a fordulatot, ha gazdasági vagy politikai okokból nem akarták firtatni a legsötétebb rezsimek jogtiprásait.)
Nos, a kiállásból a magyar köztársaság polgárai nem sokat érzékeltek: a demokrácia és az emberi jogok kérdését látványosan maga alá gyűrte az üzleti érdek. Van rá magyarázat. A német energiaipart például gáláns kivásárlásokkal mentette ki a kormány a rezsiháborúból, Orbán Viktor maga ígérte meg a védett területen gyárat építő Audinak, hogy a hatóságok nem fognak akadékoskodni a pannon gyepek letarolása miatt, és a csillagos meg a négykarikás autógyár akkora állami támogatásokat kapott, hogy azóta is magyarázkodunk miatta Brüsszelben.
