A szálláscsináló kivándorlóknak köszönhetően egyre inkább otthon vagyunk a világban. Csak éppen Magyarországon nem. Sokaknak egyre idegenebb a hazai táj visszamaszkolt főispánjaival, feudális rendjével, Ady korának „gatyás-bamba” társaival. Idegen, de mégis ismerős ez a förtelmes propagandaszobraiban, szépelgő színházaiban, erőszakolt, üres példaképeiben, félnótás történelmi „hőseiben,” homofób gőgjében, elbutított oktatásában, ostoba érveivel, rasszista felhangjaival, masírozós fenyegetéseivel, sunyi zsarolásaival.
Részeivé lettünk. Mi csináltuk, mi tűrjük, mi alkalmazkodunk hozzá, mi próbáljuk túlélni. Magyarázatunk van, de a felelősségünk átruházhatatlan. A bűnösök mi vagyunk, szemet bekötni, inget szét, ide lőjetek. Várj, előbb megássuk sírunkat a szegény temetéshez.
Ebből a megfáradt, szürke, ködös zónából elindult a fél ország, de nem csak világot látni. Élni indultak el azok, akik akarnak és remélnek valamit. Nyugalmat. Friss levegőt.Munkát. Ha tanult hivatásukban, netán külhonban sem lehet, akkor valami mást, akár valami alantast is –ha munkában van ilyen –, de legalább jó pénzért.
