Elkaptak egy öregasszonyt a pénztárnál: a joghurtot és a tepertőkrémet a zsemlyékkel kifizette, ám a négyes csomagolású tartós elemeket már nem, azzal védekezett, hogy a kosár alján összegyűlt szórólapok miatt véletlenül maradtak a kosárban. Elárulta továbbá, hogy az elem az unokáknak lesz karácsonyra, mert számtalanszor előfordult már, hogy szenteste nem volt elem az új játékhoz, meg is egyeztek a menyével, hogy idén ő szerzi be az elemet, a szülők pedig a hozzá tartozó távirányítású autót.
A közben odaérkező biztonsági őr hallgatta egy ideig az öregasszonyt, majd egyetlen kézmozdulattal elengedte. Ez jó. Nem először hallom, hogy a családok összefognak: a fiatal szülők veszik meg a drága játékot, a nagymama pedig az elemet hozzá, majd mindez mint közös ajándék kerül a fa alá. Van, hogy a magányos nagynéni is beszáll, ő vásárolja meg a műanyag mobiltartót a kamaszlány vadonatúj okostelefonjához; így a gyertyagyújtás utáni közös ajándék megtalálásakor nem önti el szégyenpír az arcát, hogy neki csak ennyire futja; hát ilyen leleményesek a mi jég hátán is megélő magyar családjaink.
Ebből következően nincs is több tisztáznivalónk a karácsonyt illetően. Legfeljebb annyi, hogy ha egy tízéves gyerek egy szimpla hétköznapon, csak úgy, kap a miniszter apjától egy hetvenmilliós lakást, akkor az a fiú mit talál majd a fa alatt karácsony estéjén? Játékként igazi palotát, egész vármegyét, adókivetési és pallosjoggal, s hozzá hány tartós elemet? Vagy mekkora fája lesz a felcsúti polgármesternek, ha merő véletlenségből elfelejtette vagyonbevallásilag, hogy egymilliárd forintot kivett osztalékként a cégétől?
