Szoktam mesélni, hogy a gimnáziumban négy évig nem láttam matektankönyvet. Vera néni bejött, odaállt a tábla elé, és sokat ígérő hangon azt mondta: nézzünk egy érdekes példát. És néztünk. Hogy valami tanegység végére értünk, az rendszerint abból derült ki, hogy írtunk egy témazáró dolgozatot. Azt pedig, hogy az érdekes példákra épülő oktatás beválik, fényesen igazolta, hogy végül mindenkinek prímán sikerült a matekérettségije.
A tanításhoz nem feltétlenül kell tankönyv, ezt nem csak a fenti példa igazolja. Emlékszem, angoltanárként is csodáltam azokat a kollégákat, akik fénymásolt fecnikből vagy akár három, fejből lediktált mondatból parádés órát tudtak tartani. Tudás, gyakorlat és jókedv – mindössze ennyi a dolog titka.
Hogy az Orbán-kormány a maga bornírt tankönyvrendeleteivel mégis képes szinte megbénítani a magyar iskolákat, az éppen arra utal, hogy ebből a szentháromságból valami hiányzik. Ha a tudás és a gyakorlat megvan is, a jókedv garantáltan messzire elkerüli a hazai tanintézeteket. Nem utolsósorban éppen azért, mert a kormány a mindent uraló végtelen erőszakosságával még azt is jobban akarja tudni a pedagógusnál, hogy milyen tankönyvből kell tanítani azokat a gyerekeket, akiket értelemszerűen a kormány nem, csak az általa ugráltatott pedagógus ismer.
