Ha egy-két évvel elmúltunk negyvenévesek, s Marseille-ben egy napon arra ébredünk, hogy hirtelen megszaporodtak ősz hajszálaink, s egyre gyorsuló ütemben foszlanak semmivé gyermekkori álmaink, bölcsen tesszük, ha lassan meszesedő ereink felvágása helyett nekivágunk a Sisteron felé vezető országútnak, s elmegyünk a csöppnyi Saint-Maime falucskába főtt borjúhúst enni ravigote mártással.
Utunkon a Durance folyó lesz egyetlen társaságunk, jobb híján vele elbeszélgethetünk ugyan, ám ez mellőzendő, tekintettel arra, hogy mióta iparunk és mezőgazdaságunk számára elloptuk tőle a vizét, azóta a Durance összement. Elvesztette régi, egészséges színét, s egy kiállhatatlan fráter lett belőle, folyton panaszkodik, maradék életkedvünk is elmegy tőle. De ő csak ne panaszkodjon. Ne duruzsolja, hogy ember, a te életednek, álmaidnak, mindenednek vége, ha éltető forrásodat egyszer megcsapolják. A Durance ne károgjon, ő marad Dél-Franciaországban, ellentétben velünk, akik a világ legszebb országából hamarosan elmegyünk, s Magyarországon fogunk élni, ahol hiába keressük majd az étlapokon ezt a varázslatos nevet: la tete de veau a la ravigote. Borjúfej ravigote-tal.
Ez a neve annak a borjúhúsnak, amelynek kedvéért nekivágunk a Sisteron felé vezető országútnak a Durance folyamatos méltatlankodásától kísérve. A vendéglőt, ahol megleljük helyünket, a négy királynőhöz címezték, de nem sikerül megértenünk, hogy miért. Annyira nem tudunk franciául, hogy a falusi felszolgálók hadarását is megértsük. De nem is baj. Ki tudja, tán megölték ezt a négy királynőt itt valahol, s elásták tetemüket a dauphini hegy alatt. Vagy befalazták őket a közeli kolostor falába. Ne feszegessük. Hát nincs amúgy is rossz napunk?
