Amikor tavaly novemberben létrejött a Rogán Antalt miniszterré emelő Miniszterelnöki Kabinetiroda, s annak kebelében a központi kormányzati sajtóügyeket figyelő, intéző Kormányzati Tájékoztatási Központ, még csak úgy belebambultam az évfordulós időzónába. Aztán amikor kiderült, hogy ez a szervezet intézi a központi kormányzati sajtómegkereséseket, s az engedélye kell egy miniszteri interjúhoz vagy televíziós szerepléshez is, már kezdtem visszafelé tekinteni az idővonalamon. És mikor márciusban a parlamenti kérdések órájában az egyik ellenzéki képviselő asszony „Rogán Antal propagandaminisztert” kérdezte, s az egyik országos terítésű ingyenes napilap „a Kormányzati Tájékoztatási Hivatal általános közlését” citálta egy ügyben, vissza is érkeztem a kádári kommunikációs térbe.
Ebben két csapásirány volt, s azoknak két csúcsszervezete. A pártállami állampárt APO-ja (az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya) és annak díszgombja, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala. Természetesen az előbbi mindenekfelett. Vannak (vagyunk) még, akik jól emlékeznek a „Lakatos apó” által celebrált főszerkesztői értekezletekre. Ugye? S itt kell visszakanyarodnom a mába, amikor is Révész Sándor a lap február 10-i számában a Hír TV vezérigazgató-helyettesét idézte meg, miszerint „Tar Péter már hónapokkal ezelőtt lenyilatkozta, hogy a Hír TV-nek a Fidesz folyamatosan megmondta, mit csináljon, és azt csinálta”. Tar Péter a Médiapiacnak adott interjújában ezt részletezte is: „A kormányzati kommunikációért felelős illetékesek mondták meg, mi a heti aktuális pártüzenet, mire készüljünk, mit kell a műsorokba ágyazni, kit hívjunk meg, ki milyen ügyben nyilatkozzon, hol és mit hangsúlyozzunk”.
Nos, hogy miért jut eszembe erről az APO? Korábbi önmagamat kell itt idéznem, a Grósz-kormány programját tárgyaló, 1987. szeptember 17-i parlamenti ülésen elhangzott felszólalásom egy részletét: „Grósz elvtárs példája nyomán a nyíltság és az őszinteség jegyében térek ki a nyilvánosságra. A mostani parlamenti ülésszak sikerétől függetlenül egy prekoncepciós sajtóterv alapján egyetlen hatalmi központból mondják meg, hogy mit és hogyan írjanak a lapok a parlamenti ülésszakról. Függetlenül attól is, hogy ki a lapgazda, hogy az a Népfront lapja-e vagy a szakszervezet lapja és így tovább. Ez nemcsak hogy a szocializmus minden alapelvével és a sajtótörvénnyel is ellentétes, hanem egyszerűen civilizáltnak sem mondható a XX. század végén, s legjobban talán azokat járatja le, aki ezt alkalmazzák. A glasznoszty világában ez olyan anakronizmus, ami miatt egyszer talán szégyenkezni fogunk. A nyilvánosság reformja első lépéseként értékelem tehát Grósz elvtárs eddigi megnyilvánulásait a sajtóban, és várom ennek kiteljesítését, a lapgazdai és szerkesztőségi önállóságot sértő törvényellenes gyakorlat megváltoztatását.”
