Kilenc éve anyámat megrángatták a metrón, mert április akárhanyadikán nem volt rajta kokárda, és akkor ő nyilván kommunista, hiszen nem állt be a Fidesz kampányába, nem járt-kelt nemzetiszínben a választásig. Ő meg olyan, hogy visszaszól. Mind a 156 centijével. A Fradi–Vasas-meccsen is visszaszólt '77-ben a colosnak a zöld szektorban, mert ő momentán a Vasasnak drukkolt. Csak hát nem teljesen ugyanaz hőbörögni egy focimeccsen huszonévesen, mint magyarázkodni ötvenévesen egy bunkónak a metrón.
Nem ez volt az egyetlen incidens kokárda nem viselése ügyében. Ma ott tartok, hogy nem szívesen veszem fel a kokárdát március 15-én, pedig annak idején gyerekként alig vártam, szerettem volna, ha minden nap büszke lehetek valami magyarosra és hordhatom. De elmúlt. Mert egy párt kampánytémát csinált belőle. És ma már nem az az alap, hogy kitűzöm, hanem az, hogy inkább nem, mert nem szeretném, ha olyanokkal azonosítanának, akikhez nem akarok tartozni. Ez rendkívül szomorú.
Hasonló a helyzet most a nők feladatával és az unokagyártással. Kövér bornírt hülyeségére bizonyos popdalszerző is reagált, amire kitört a lázadás. Sorra írják a – jellemzően gyerektelen – nők a felháborodott cikkeket, gyártódnak a mémek terhes hasú Kövér Lászlókról, terjednek a felhívások negatív terhességi tesztek postázásáról. Facebook-kampány indult, amelyben a nőket arra buzdítják, hogy írják a hasukra: kormányváltásig nem szülök.
