A kölcsönös kémkedés ma már a szövetségeseknél is majdhogynem polgárjogot nyert. Ne szólj szám, csak tetteim vesszenek el a titkolózás homályában. A csöppet sem egyedülálló amerikai és német mintát mások is követik, és példáért sem kell messzire menni. Így a magyarok – ja, bocsánat, ez szigorúan titkos –, akkor beszéljünk inkább a románokról vagy a szlovákokról, hiszen ez Budapesten nem államtitok.
Szóval jó szövetségesekként, miközben együttműködnek, bőszen kémlelik a másik állítólagos titkait. Főleg a nemzetiségi kérdésekben. Előlegezzük meg a véleményt: ez nem ésszerű, nem célszerű, sőt haszontalan, de nagyon katonás, akarom mondani: titkosszolgálatos. Persze az igényelt információt sokkal olcsóbban, gyorsabban és kockázatmentesen is meg lehet szerezni. Ahogy Obama elnök mondta, ha valamit tudni akar, felhívja Merkel kancellárt. No persze tudom, Kelet-Európában ez nem egészen így lenne, hiába hívna bárki bárkit.
De mi ennek a kémkedésnek az oka és hozama? Nos, a titkosszolgálatok az ellenségképből élnek. Ha nincs ellenség – márpedig a szövetségesek között nincs –, akkor valamivel meg kell alapozni a létjogosultságukat. Térségünkben ez a nemzetiségi kérdés. Ezen a címen pénzt, eszközt, paripát, sőt még törvényi lehetőségeket is szerez a titkosszolgálat. A nemzetiségi kérdés ugyanis kurrens téma.
A politika a titkosszolgálatok tevőleges segítségével azt feltételezi – ha egyáltalán feltételez valamit –, hogy itt titkokat lehet szerezni. Pedig hát azok a „bizalmas, ellenőrzött” értesülések, amelyek alapján a titkosszolgálatok a helyzetet bemutatják, cseppet sem titkosak. Bármelyik diplomata, sőt újságolvasó szakértő, kutatóintézetről már nem is beszélve, ugyanilyen információt, értékelést tud letenni az asztalra, igaz, azt nem lehet titkosnak minősíteni, és nem lehet benne eltitkolni a forrást.
A titkosszolgálat gyakori titkossági hiányának az oka roppant egyszerű. Már a második világháború alkonyán kinyilvánította az amerikai titkosszolgálat főnöke, hogy az információk kilencvenöt százaléka legális (értsd: szabadon hozzáférhető), a maradék pedig kikalkulálható. Az internet korszakában persze ez a százalékarány ennél is lényegesen magasabb. Ezen túlmenően: annak a politikának, amelynek nincs megjelenési formája, hatása sincs, vagyis tartalmilag üres. Ha megjelenik, a következtetések levonása nem ördögi, akarom mondani, titkosszolgálati kiváltság. Azért legyünk nagyvonalúak.
A titkosszolgálat sok országban az az egyedüli intézmény, amelyik folyamatosan értékeli a helyzetet, és ezt leteszi a politika asztalára. Ez az erénye és haszna. A titkosság pedig gyakran csak azt takarja, hogy forrásai nem titkosszolgálatiak. Ha már itt tartunk, beszéljünk a kockázatokról is. Pénzt, eszközt, emberi sorsokat kockáztatni olyasmiért, amit más módon, azaz olcsón, kis eszközigénnyel és személyes kockázat nélkül is el lehet érni, az nem ésszerű, csak titkosszolgálati érdek. Ráadásul ez a tevékenység politikai kockázatokkal terhes, hiszen nem kifejezetten erősíti a szövetségesi státuszt.
Vajon egy-egy botrány megszünteti ezt a gyakorlatot? Csöppet sem. Obama például csak azt ígérte meg, hogy Merkelt nem fogják lehallgatni, viszont a Németország elleni kémkedésnek még csak a visszafogásáról sem volt szó. De még ha ez megtörténne is, csak ideig-óráig tartanák magukat az ígérethez. No és persze ez a helyzet nem csak Berlin és Washington esetében igaz.
A második legősibb mesterség a szövetségeseket sem kíméli. Nagyok vagy kicsik, egyre megy. Belülről ezt a rendszert megkérdőjelezni nem lehet, kívülről pedig hatástalan. Marad tehát: annak ellenére, hogy együttműködnek, kémkednek is egymás ellen. Mindörökké.
A szerző a politikatudományok kandidátusa
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
