Egy diktátorral kevesebb. Sokan így gondolták, amikor 2011 márciusában kitört a harc a szír ellenzék és Bassár el-Aszad rendszere között. Az arab tavasz rezsimbuktató eseményei nyomán úgy tűnt, hogy Szíriában is végnapjait éli az Aszad-család négy évtizede tartó hatalmát biztosító diktatúra.
A várakozások nem jöttek be. Négy év elteltével a kép borzasztó. A pőre statisztikák is iszonyatosak. A polgárháborúban az ENSZ szerint legalább 210 ezren haltak meg. Kilencmillió a belső menekültek, azaz az otthonuk elhagyására kényszerültek száma, jó hárommillióan kerestek menedéket külföldön, főleg Törökországban. A hírügynökségek naponta ontják a megrázó képeket a bombázások áldozatairól. Hogy ez a pokol meddig fog tartani, azt senki sem tudja megmondani. Az viszont biztos, hogy az amúgy is válságok sújtotta régió egyik legpusztítóbb konfliktusa zajlik a szemünk előtt.
Tömeggyilkos, véreskezű despota. A saját népét fürtös meg hordós bombákkal, vegyi fegyverekkel irtó szíriai elnököt szokták így jellemezni. De négy év elteltével Bassár el-Aszad még mindig a helyén van. Sőt ott is marad, mert időközben bővült a gyilkosok köre. Előlépett és komoly regionális tényezővé vált egy még kegyetlenebb, még brutálisabb szereplő, a Földközi-tengertől Iránig terjedő kalifátust építő Iszlám Állam.