Hovatovább mámoros hangulatban posztoltam csütörtök este a Facebookra a hírt, amely szerint az Európai Bizottság – egyelőre – blokkolja a paksi bővítést. Voltak, akik már délelőtt örvendeztek, mert a brüsszeli testület a reklámadó ügyében is odavert. Sőt a strasbourgi emberi jogi bíróság a hét elején a magyar állam ellen ítélt a túlzsúfolt cellákban tartott rabok perében.
Ennek nyomán lehet Európa-táncestet szervezni, a Részegen ki visz majd haza című népszerű műdal helyett az Örömódát bömböltetni a fehér szárazzal locsolt laptopból a házibuli fináléjában, de alkalmanként el is szomorodhatunk. Hiszen mi voltunk itt, amikor ezt megcsinálták. Főként az olyan ügyeknél, mint a paksi atomerőmű bővítése. Amikor meg lehetett tenni, hogy a jövőnket alapvetően befolyásoló döntésből kizárják a komplett társadalmat, el lehetett titkolni évtizedekre mindent, ami a beruházással összefügg.
Amikor nem volt elég erős az ellenállás ahhoz, hogy a hatalom legalább egy pillanatra megremegjen. És ezért nem elsősorban Orbán Viktor a felelős, hanem mi. Aki nem tett eleget, mindenki. Aki hagyta, hogy így legyen. Aki engedte, hogy az oktatási rendszer kivégzésével konzerválják a tudástól való megfosztottságot. Kézenfekvő azzal érvelni, hogy nemzetközi szövetségi rendszer részei vagyunk, így természetes, ha az illetékes részlegek besegítenek a normakövetésben, s olykor szabadjára engedik az igazságot.
