Amikor a mellettem baktató tizenhét éves Kövér László legveretesebb mondatait is fejből kezdte idézni, felsandítottam rá, és megkérdeztem: mondd, ti az iskolában is beszélgettek ilyesmiről? Nem, dehogy – felelte –, csak a legjobb barátommal. A többiekkel inkább kerüljük a témát.
Ez az eset jár a fejemben, amióta az oktatási rendszer jobbításáért harcoló szülők meghirdették a február 29-i „szökőnapot", és tízezrével jelentik ki, hogy aznap nem küldik, esetleg nem engedik iskolába a gyerekeiket. A felháborodást természetesen megértem, hiszen ugyanazt a tehetetlenséget érzik, amit mi mindnyájan a mindennapok ép ésszel szinte felfoghatatlan fejleményeit látva. A szabad véleménynyilvánítást kizáró népszavazási rendszer vagy az állami földvagyon kendőzetlen fosztogatása végső soron csak annyiban különbözik az iskolarendszer módszeres szétverésétől, hogy az utóbbi a gyerekeink bőrére megy. A hatalom pökhendi kockásingezésétől meg mi kapunk gutaütést.
Egyszóval tökéletesen értem a szülői felhorgadást, hogy most már aztán tényleg muszáj csinálni valamit, csak azt nem látom, hogyan működik majd ez a szökőnap a gyakorlatban. A magyar közéletet ismerve erősen tartok a méltatlan jelenetektől. Az igazolásoktól, hogy az én gyerekem, kedves tanárnő, nem lázadó, hanem influenzás, meg a vizslató osztályfőnöki tekintetektől, hogy aha, szóval a Pistike ma nem jött iskolába, na ja, de hát ismerjük az anyukáját. (Ne feledjék: a Tanitanek.com-on sorjázó bejegyzések tanúsítják, hogy a Herman Ottó Gimnázium nyílt leveléhez csatlakozó tantestületek esetében sem volt sehol egyhangúlag támogató a szavazás.) De legalább ilyen veszélyes az is, hogy a hazai viszonyokra oly jellemző szekértábor-politizálás ezzel a demonstrációval valóban beköltözik az osztálytermek falai közé, és ha mást az iskolában lassan nem is, de azt megtanulják a gyerekeink, hogy olykor két padsor között is irtózatos mély szakadék nyílhat.
