galéria megtekintése

Szőke bomba nőnk illata

20 komment


Kácsor Zsolt

Nem emlékszem rá, hogy azon a harminc évvel ezelőtti napon, az első óra kezdetén, reggel nyolckor vajon ki és miért kezdett ordítani és röhögni az osztályban, de egyszerre csak azon vettem észre magam, hogy körülöttem már mindenki ordítva röhög, nem értettem, hogy mi történt, mert nem figyeltem, oroszórán soha sem figyeltem, mert utáltam az oroszt, pontosabban szólva azt utáltam, hogy nekem kötelező oroszul tanulni, holott én csak franciául szerettem volna tanulni, szóval nem tudtam, hogy mi történt, de az ordítás és a röhögés egyszerre csak engem is magával ragadott, fél perc múlva már én is álltam, és ordítottam és röhögtem.

Mitől bolondultunk meg? Nekem erre az volt a magyarázatom, igaz, csak az utólagos magyarázatom, hogy az új orosztanár nénitől bolondultunk meg.

Az új orosztanár néni ugyanis nem úgy nézett ki, mint egy átlagos orosztanár néni, bárhogyan is nézett ki a nyolcvanas években egy átlagos orosztanár néni, hanem úgy nézett ki az új orosztanár néni, mint egy szőke bomba nő. Pontosabban szólva az is volt. A hosszú, egyenes szálú szőke haja a fenekéig ért, a szája vörösre, a szemhéja kékre volt festve, és fekete ruhát viselt, amitől a haja még szőkébbnek látszott, mint amilyen volt, vagy amilyen a valóságban lehetett, mert elképzelhető, hogy harminc év elteltével a szemét és a száját én színezem. Az biztos, hogy Viktóriának hívták, és ez nagyon tetszett nekünk. Viktóóóóória! Menjünk, menjünk, menjünk Szabadiba!

 

Az osztályfőnök év elején bejelentette, hogy új orosztanár nénit fogunk kapni, akit Viktóriának hívnak, fogadjuk nagyon kedvesen, mert frissen végzett a főiskolán, és most fogja elkezdeni a pedagóguspályáját. Kíváncsiak voltunk az új orosztanár nénire, izgalommal vártuk, de nem arra a szőke bomba nőre számítottunk, aki reggel nyolc órakor az osztályba belépett.

Pontosabban szólva nem is belépett, hanem bevonult. És a hosszú, fekete szoknyája ringott rajta, meglebbent a hosszú, szőke haja, és amikor megállt előttünk, s azzal a hatalmas, kék szemével ránk pillantott, először csönd lett. Erre jól emlékszem. Igazi, mély, színházi csönd lett, ami a színházban jobbára akkor keletkezik, ha a nézőtéren mindenki – kivétel nélkül minden néző – egyszerre tartja vissza a lélegzetét. Ilyen csönd lett, amikor az a harminchat darab, kiéhezett hordalény, akiből az osztályunk összeállt, a szőke bomba nőt meglátta. Annyira más volt, mint amihez szoktunk.

Iskolán kívüli világ volt. Én az első sorban ültem, és az illatát is éreztem, talán abba feledkeztem bele, meg a mélykék szemébe, és az osztály a nő láttán egyszerre csak fölrobbant, és ordítva röhögött, a szőke bomba nő az iskolától annyira elütött, hogy ezen üvölteni kellett, ordítottunk és röhögtünk, egészen addig, amíg a szőke bomba nő egyetlen sikoltással el nem menekült. Akkorát sikoltott, hogy beleremegtek az ablakok, majd kirohant a teremből, és bevágta maga mögött az ajtót. Erre azonnal elült a zaj. Zihálva leültünk, s néztünk egymásra, hogy vajon mi történt velünk.

Múlt hét szombaton volt a harmincéves osztálytalálkozónk. Egy egri étteremben ült a régi horda középosztálybelivé őszült maradéka, a fiúkkal ittunk, s egyszerre csak megkérdeztem tőlük, hogy emlékeznek-e még Viktóriára. Először csak bámultak rám, hogy kiről beszélek. Meséltem nekik róla, mert emlékszem még a nő édes szagára, csak nem találtam megfelelő szavakat az élet illatára. Nem is volt ilyen osztálytársunk, mondták.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.