Nem emlékszem rá, hogy azon a harminc évvel ezelőtti napon, az első óra kezdetén, reggel nyolckor vajon ki és miért kezdett ordítani és röhögni az osztályban, de egyszerre csak azon vettem észre magam, hogy körülöttem már mindenki ordítva röhög, nem értettem, hogy mi történt, mert nem figyeltem, oroszórán soha sem figyeltem, mert utáltam az oroszt, pontosabban szólva azt utáltam, hogy nekem kötelező oroszul tanulni, holott én csak franciául szerettem volna tanulni, szóval nem tudtam, hogy mi történt, de az ordítás és a röhögés egyszerre csak engem is magával ragadott, fél perc múlva már én is álltam, és ordítottam és röhögtem.
Mitől bolondultunk meg? Nekem erre az volt a magyarázatom, igaz, csak az utólagos magyarázatom, hogy az új orosztanár nénitől bolondultunk meg.
Az új orosztanár néni ugyanis nem úgy nézett ki, mint egy átlagos orosztanár néni, bárhogyan is nézett ki a nyolcvanas években egy átlagos orosztanár néni, hanem úgy nézett ki az új orosztanár néni, mint egy szőke bomba nő. Pontosabban szólva az is volt. A hosszú, egyenes szálú szőke haja a fenekéig ért, a szája vörösre, a szemhéja kékre volt festve, és fekete ruhát viselt, amitől a haja még szőkébbnek látszott, mint amilyen volt, vagy amilyen a valóságban lehetett, mert elképzelhető, hogy harminc év elteltével a szemét és a száját én színezem. Az biztos, hogy Viktóriának hívták, és ez nagyon tetszett nekünk. Viktóóóóória! Menjünk, menjünk, menjünk Szabadiba!
