Sokszor azon kapom magam, hogy rágódom szavakon, mérlegelek, ami így már ronthatja a stílust, lassíthatja a gondolatot, de mégis – állandóan árnyalni akarok. Idegenkedem az odavetett egyszavas minősítésektől, a statáriális fogalmazástól, a „minden mondat ítélet” típusú írásoktól. Zavar, ha lebérenceznek, ha a tévedhetetlen ítélkezők kategóriakalodába gyömöszölik lassan már a betűket is, mert azt akarják látni bennük, amit még olvasás előtt elhatároztak.
Nem a kommentbetyárokra gondolok, akik dühükkel a leggorombább módon csépelnek kisebbséget, pártot, közszereplőt, majd végül egymást, hanem a higgadtnak mondott hozzászólókra, Facebook-használókra, akik ugyanazt a mantrát nyomják disztingváltan, de résnyit sem engedve nézeteik esetleges befolyásolására. Egyetlen mondat, grimasz, mozdulat elég egy egész világkép bemutatására, értékelésére, ami megerősít hitünkben – ami gyengítené mindezt, az nem elgondolkoztat, hanem még dühösebbé tesz. Izgalmas, de gyakran szívszorító látni, ahogy a már-már tudat alatti szelekció a valóságból két teljesen különböző világot rajzol. Hajdanán röhögtem azokon az útikönyveken, amelyekről lerítt, hogy néhány hetes turistaútból íródtak, ma politológiai tanulmányok születnek performanszok, klisé-előállító stratégiák, álösszefüggéseket pertraktáló sületlenségek ürügyén, a sikeres manipuláció a politikai teljesítmény non plus ultrája. Úgy tűnik, mintha manapság a közelre merészkedés okozna optikai csalódást, s a távolságtartás késztetne valamelyest tárgyilagosságra.
Nem vigasztal, hogy a világon mindenütt szlömösödik a politikai közbeszéd, s ahogy Ilya Somin amerikai jogászprofesszor fogalmaz, a pártos elfogultság tovább táplálja a veszedelmes tudatlanságot. Kollégája kimutatta, hogy a közönség egyre inkább polarizálódik, mert csak a véleményével szinkronban lévő műsorokat engedi oda magához, s az internethasználat kultúrája csak mélyíti a politikai árkokat. És akkor még nem beszéltünk az információs sztrádáról, amelynek önkéntesei társadalmi munkában szennyeznek, még véletlenül sem engedve más érveknek, tényeknek, tapasztalatoknak. Kimutatható, hogy ma már a pártos előítélet még a faji előítéleteknél is erősebb. A politikában az emberek irracionálisabban gondolkodnak, mint az élet más területein – hangzik a megállapítás –, ami iszonyatosan rontja a kormányzati munkát, aláás minden kontrollt, feleslegessé teszi a kiegyezéseket. Egy amerikai felmérés szerint az emberek 45 százaléka politikai kérdésekben abszolút tájékozatlan, a pallérozottabbak java része pedig szektás nézeteket vall – ez pedig előbb-utóbb a demokrácia minőségére is kihat.
