Károlyka harminchét éves főpincér, húsz éve vendéglátózik, hetente hat napot dolgozik, napi tizenkét órát. Hétvégenként tizenötöt. A két lábszárát öt éve fáslizza, kezdődő gerincsérve miatt egy éve hord derékkötőt. Tizennyolc éves volt, amikor életében először tizenöt órát dolgozott egyhuzamban, utána kitántorgott a hátsó fagyasztóba, s percekig bőgött a néma húsok között.
Ma már mindennapos, hogy éjfél előtt nem szabadul, sőt, hétvégenként csak hajnal háromra kerül ágyba, de olykor legalább nem a sajátjába. Az étteremben reggel kezd, odaül a pulthoz kávézni, mert neki már szabad, kába szemmel kavargatja a kávéját, a pultoslányokat nézi, „a nőket és a kávét jó erősen szeretem, úgy a jó, ha megrúgják a szívemet", ezt szokta mondani a pultoslányoknak, akik Károlyka beszólásain merev arccal nevetnek, mint az automaták, reggelente kábák, mert munkanapokon ők is csak átöltözni járnak haza: három nap meló reggeltől hajnalig, két nap szünet, így megy a végtelenségig, aztán jön a fásli és a derékkötő.
Amikor Károlyka nem dolgozik, akkor alszik, igaz, tíz éve, amióta egyedül él, már csak altatóval, amit olykor vodkával öblít, hogy hasson. Kútba szokott olyankor zuhanni. Öntudatlanul fekszik, de ébredés előtt színes, dübörgő álmai támadnak, egy lakótelepen harcol, ahol minden irányból lőnek, ő meg reszket és szívlövésért rimánkodik, hogy gyors vége legyen. Összekoccannak a fogai. Minden ébredés után ki van száradva a szája, és a homloka csupa víz. Kimegy a konyhába vizet inni, a panel hideg ablakán kinéz, azt figyeli, hogy legközelebb honnan lőnek, majd szedelőzködni kezd, a lábszárára fáslit köt, a derekára fűzőt, s reggel tízkor már ott ül a szokott helyén, kába szemmel kavargatja a kávéját és a pultoslányokat nézi, köztük Zsebibabát.
