– Szivárvány! Látod? Szivárvány! – mondta még egyszer apuka, és az idősebb asszonyok bájos mosollyal nézték őket: de szépek. Szőke, kék szemű apuka a szőke, kék szemű kisfiával, és szivárvány dereng mellettük a Gellért-hegy felől.
– Szivárvány! Szivárvány! – kiáltozta apuka, aztán hozzátette:
– Szivárvány!
Másfél méterre álltam tőlük, én is a szivárványt néztem, mint mindenki a buszon, s a pesti oldalra érve már unottan fordultam volna el, amikor az apuka fölkiáltott megint:
– Szivárvány! Jancsika! Szivárvány!
Odakaptam a tekintetem, s láttam, hogy az apuka üveges szemekkel a házak homlokzatát nézi. Aztán egyszer csak fölordít újra:
– Szivárvány! Hallod, Jancsika?
A busz elcsendesült, mivel a Ferenciek terén új utasok szálltak föl, akik a szivárványt nem látták, így a szőke, kék szemű apukára kissé bosszúsan néztek.
– Szivárvány! – bődült el apuka megint.
– Szivárvány! Láttad, Jancsika? Szivárvány! – így ordított apuka. S aztán pár másodperc múlva még egyszer fölhangzott:
– Szivááárvááány!
Az utasok arrébb húzódtak, apuka és Jancsika körül mágikus kör támadt, láthatatlan, magnetikus erőtér, s mi mindannyian éreztük, nem szabad átlépni ezt a határt. Hagyd már abba, te paraszt, ne szivárványozz. Ezt gondoltam, bevallom. Ha még egyszer szivárványozol, felüvöltök.
– Szivárvány! – így zengett a hang a mágikus körből, én pedig nem üvöltöttem föl, s habár már le akartam szállni, képtelen voltam otthagyni őket.
A gyereket néztem, aki ekkor fölkapta a fejét, dacosan visszabámult rám, és láttam a szemében, hogy világosan tudja, mire gondolok. A te apád egy hülye barom, Jancsika, ezt gondoltam, és a gyerek szemébe az volt írva, hogy ezt ő már tudja, sokkal hamarabb tudta, mint mi a buszon, akik Jancsika és az apja életébe csak negyedórára csöppentünk bele, éppen csak annyi időre, míg egy szivárvány párás lélegzete kitart. Vasárnap volt, s apuka olyan diadalmasan nézett a gyerekre, mintha saját kezűleg festett volna szivárványt az égre.
Mondom, vasárnap volt, vagyis apukás hétvége feltehetőleg. Erre akkor jöttem rá, amikor apuka a gyerek fülébe búcsúképpen azt ordította, hogy ha visszaadlak neki, meséld el annak a kurvának, hogy mit láttál, Jancsika. De Jancsika nem válaszolt. Lehajtotta a fejét, s látszott rajta, hogy ez a gyerek most dönti el. El kell döntenie, hogy látott-e valamit, vagy inkább nem látott semmit. Ez döntés kérdése lesz, láttam a szemében, tudja.
