galéria megtekintése

Szír vendéglő

Az írás a Népszabadság
2015. 09. 19. számában
jelent meg.


Megyesi Gusztáv
Népszabadság

Kanalazzuk a lencselevest a város legjobb szír éttermében, utána kebabot fogunk enni, magyar földön meglepő módon bárányból. Jó és elegáns hely a szír vendéglő, a teraszon barna fejkendős arab asszonyok kávéznak, odébb komoly, öltönyös, koromfekete hajú férfiak tárgyalnak időnként nagyokat gesztikulálva. 

Szírek, mondja egykori évfolyamtársunk, aki fölfedezte ezt a helyet, s nem csodálkozik, amikor akaratlanul is kiszalad a szánkon, hogyhogy itt vannak, miért nem a pályaudvaron. Mikor ez történik, még teli van a pályaudvar és környéke menekültek ezreivel, javarészt szírekkel; azt gondolná az ember hirtelenjében, hogy ilyenkor a honfitársaknak nem belvárosi étterem teraszán illene ülniük, hanem a helyszínen segíteni.

Nem az ő asztaluk, mondja volt évfolyamtársunk, jelezve, hogy egyszer már óvatosan szóba hozta a témát a pincér segítségével, és a szír üzletemberek dehogyis sértődtek meg, egyszerűen nem is értették a kérdést. Más státusz, nem az ő kompetenciájuk a segítés. Ők itt a teraszon, azok meg amott a pályaudvaron, alig négy buszmegállónyira egymástól, mégis áthidalhatatlan távolságban.

 

Ez annyiban érdekes, hogy a héten szólaltatott meg a BBC egy Brazíliába menekült szír férfit. Okos ember, rájött, hogy Brazíliába sokkal olcsóbban és biztonságosabban eljut, mint Németországba az útért 3-4 ezer dollárt kasszírozó embercsempészek last minute buszjárataival, ráadásul a brazil kormány azonnal vízumot ad, és tárt karokkal várja a migránsokat.

Az már igaz, hogy utána semmiben se segít, a letelepedés sikere a karitatív szervezetek kezében van, tudniillik a korábban bevándorolt szírek se segítenek. Ők már kint vannak, a menekültek pedig csak most érkeztek, ilyen értelemben idegenek, boldoguljanak, ahogy tudnak; ők is a nulláról kezdték annak idején. Ezen meglepődünk. Illetve dehogy lepődünk meg.

Nagybátyánk mesélte, hogy amikor ötvenhat után New Yorkba került, az ottani magyarok se segítettek nekik, egész nap a kávéházban bolondították egymást régi történetekkel, és egyetlen munkahelyi címet se adtak az újonnan érkezőknek; a nagybátyám gyorsan le is lépett a barátjával. Az érvényesülés titka: csak egyedül, külön, nem rászorulva senki gyámolítására. Ami bennünket illet, hasonló sokkot még soha nem éltünk át, ezt a menekültáradatot szégyenszemre felfogni se tudjuk; irigyeljük is azokat, akik ebben a kérdésben is tévedhetetlenek, és látják a kiutat.

A magunk részéről egyre inkább érzelmi alapon éljük át a látottakat, s már ott tartunk, hogy a gyermekével a röszkei határon elgáncsolt férfit közelebb érezzük magunkhoz, mint saját országunk vezetőit, mi több, még nekünk van bűntudatunk és szégyenérzetünk helyettük, mintha mi tehetnénk a történtekről. Hol van az megírva, hogy pusztán azért, mert honfitársak vagyunk, azonosulnunk kell a hazugságaikkal, a sunyiságokkal és a nagyképűséggel, s hogy hazaárulás az, ha az ember a szerencsétlenekkel érez közösséget, nem pedig velük.

Szívünkben már rég nem magyar áll szemben szírrel, s más idegennel, és nem is az iszlám a kereszténnyel; szemünkben a horgosi átkelőnél könyörgő, majd fenyegető, köveket dobáló szír menekült a külvárosi magyar nyomorulttal meg a többi rászedett millióval tartozik össze; ám ezt most inkább nem folytatnánk, még a végén osztályharcba keverednénk. Egyébként is, ahogy halljuk, a szír üzletemberek időnként kisebb-nagyobb összegeket utalnak honfitársaik megsegítésére; az ő lelkiismeretük tehát bizonyára tiszta.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.