Ezeknek az ismerőseimnek szívesen felidézem a régi viccet Sztálinról. Bizonyára ismerik. Amikor az egyik kisfiú este meséli az anyukájának, hogy képzeld, ma ott fociztunk a Vörös téren, és találkoztunk a Sztálin bácsival, aki tényleg olyan jó és bölcs, mint ahogy azt a Pravda írja. Mert amikor kiszállt a kocsijából, és éppen felé szállt a labda, akkor finoman, aranyosan visszarúgta nekünk.
Mire a mama: de hát, Szergej, mi ebben az a különösebb jóság?
Hát, hogy közénk is lövethetett volna.
Mert sajnos az sincs jól, ha vezéri kegy és kedv dönti el, mikor ki és mit mondhat egy olyan, természeténél fogva szabad városban, mint Budapest. És ez még akkor is így van, ha történetesen sokan vagyunk, akik úgy gondoljuk, hogy nem szabad, hogy ilyen alakok itt, Budapesten demonstratíve gyűlésezzenek.
Nézzük meg egy másik irányból most egy pillanatra a dolgot. Természetesen a szólás szabadsága a legfontosabb alapjogok egyike. Látjuk, miként veszik el ezt tőlünk a legkülönfélébb furmányos módon napról napra. Pénzzel, hatalommal, erőszakkal, kollégáim árulásával.
Akkor nem az lenne a természetes, hogy mi, akik tudjuk, milyen fontos a szólásszabadság, kiálljunk akár a nekünk nem tetsző, utálatos vagy ellenszenves nézetek mellett is?
Ha már orosz viccet idéztem az előbb, akkor ebből a kultúrkörből vegyünk egy másik mondást.
Szikrából lobban a láng.
Igen, tudjuk, a nagy, pusztító tűzvészeket sokszor valóban csak egy apró szikra indítja be. Ám ne legyünk gyávák. Hiszen nem lesz minden kis szikrából láng. A szikrák többsége, kipattan, majd azonmód elhamvad. Kár vele törődni.
De pontosan tudjuk, hogy mikor lesz az apró szikrából láng vagy esetleg még elolthatatlan tűzvész is. Akkor, ha tűzveszélyes helyre esik az a szikra, olyan helyre, amelyik amúgy is könnyen lángra kaphat. „Elég neki egy szikra is…” – mondjuk ilyenkor.
És sajnos Magyarország ma olyan hely, ahol sokfele igazán fogékony közeg alakult ki arra, hogy a szélsőjobb, a fajvédelem szikrájából tűz legyen. Benzintartályok között, ahol kilötyögött az üzemanyag, nem nagy ötlet akár egyetlen szikrát is csiholni. És hogy ennyi veszélyes, ha úgy tetszik, gyúlékony anyag van körülöttünk, abban alapvető a felelőssége annak az embernek, aki most könnyedén kijelenti, tessék elzavarni ezeket a fickókat innen.
De bocsánat. A mi hazai fajgyűlölőink meg hogy kerültek a parlamentbe? Milyen néma kuss volt, amikor egyikük a zsidók számbavételét vetette fel, vagy amikor a másikuk a magyar szélsőjobb kedvelt és szokásos vérvádját vette elő, hogy talán Tiszaeszláron mégiscsak a zsidók vették vérét egy kis keresztény leánynak. Csak aztán összefogtak, és eltussolták az ügyet. Középkori vérvád a parlamentben, és mindenki hallgat napokig?
És milyen sunyi hallgatás övezte a hat ember életét követelő rasszista gyilkosságsorozatot? A Magyar Gárda romákat fenyegető akcióit?
Nem tudom, észrevették-e, de ma a Jobbik az a párt, amelynek a legtöbb dolog teljesült a programjából. Ellenzékből. Igaz, ezeket a Fidesz valósította meg. A keleti nyitás a baltás gyilkos felé, a központosított hatalom, az oktatás elfoglalása, a bankok megrendszabályozása, az állam mindenhatósága, a korona büntetőjogi védelme egy (volt) köztársaságban, és hosszan sorolhatnánk, mind-mind ott szerepet a Jobbik programjában. Fidesz, Jobbik két jó barát?
És ne legyen kétségünk afelől, hogy a Jobbik, amelyik most persze, látván a „fajvédő konferencia” kudarcát, kihátrál e mögül, ettől még virtigli fajgyűlő párt. A gárdák, roma honfitársaink terrorizálása, a sajtója jól mutatja ezt. E két pártnak tehát alapvető felelőssége van abban, hogy afféle „gyúlékony hellyé” vált Magyarország.
Ezért kell nekünk sokkal, de sokkal óvatosabbnak lennünk.
Mert mi történne egy olyan országban, ahol él a boldog közmegegyezés, hogy nem engedünk a szélsőségeseknek, a fajgyűlölőknek?
Mondjuk ott, ezen a boldog helyen, összejönne pár ilyen alak. Ledarálnák régről ismert, általunk joggal megvetett szövegeiket, meginnának pár üveg jó bort, aztán legfeljebb húzatnák a cigánnyal. Később jönne a kijózanodás, és mindenki hazamegy, felejtse el. Nem történt végül is semmi.
De miért nem ilyen helyekre járnak konferenciázni? Ahol nem kellene bujkálniuk, könnyedén menne az egész? Miért éppen ide, hozzánk jönnek, ahol mégiscsak annyi a macera?
Valószínűleg azért, mert azokon a helyeken a népharag sodorná el őket, vagy csak mindenki kiröhögné, gúnyolná őket. Érthető, hogy elkerülik az ilyen részeit a világnak.
Nem jobb odamenni, ahol azt remélhetik, bőven akadnak elvtársaik, támogatóik, híveik? Ahol találhatnak olyanokat, akiket a mocskos zászlójuk alá toborozhatnak? Ahol a politikai klíma olyan, hogy remélhetik, sokak szívében kedves visszhangot ver a fehér keresztény felsőbbségről való szónoklat? Ahol egy templomban, a város egyik főterén egy olyan embernek állítanak szobrot, aki százezrek „faji alapú” meggyilkolásáért visel politikai felelősséget? Ahol akadnak politikusok, papok, úgynevezett köztiszteletben álló közéleti emberek, akik szívük szerint maguk is felszólalnának egy ilyen eseményen?
Nem jobb itt packázni akár még a rendőrséggel is, ha azt remélhetik, hogy itt értő fülekre találnak?
A feladat tehát, barátaim, sokkal nehezebb annál, mint hogy most elzavarjuk innen ezeket a potenciális gyilkosokat. Mert ezt egy kialakuló diktatúra rendőrsége, ha kell, szakszerűen és gyakorlottan megteszi. Ez csak nyers erő, gátlástalanság kérdése.
A mi feladatunk ennél sokkal, de sokkal bonyolultabb.
Ha kell, a hatalom, ha kell, a közvélemény többségével szemben is, kemény, kitartó, ha úgy jobban tetszik, sziszifuszi munkával eltakarítani innen azt a bizonyos gyúlékony anyagot, amelyet egy szikra esetleg lángra lobbanthat.
Mi kell ehhez?
Először is demokrácia, aztán szilárd hit abban, hogy az emberek valóban egyenlőnek születnek. Egy rendies, feudális jellegű országban, ahol már iskoláskorban megpecsételődhet bárki sorsa tehát nincs sok esélyünk.
Úgyhogy ezeken kell változtatnunk. Bizony, milyen szép, civileknek való feladat, hogy ha az iskolarendszer szegregálja a gyermekeinket, elválasztja őket egymástól már az oktatásban, hogy később könnyebben lehessen egymás ellen uszítani őket, akkor mi azt nem hagyjuk. Létrehozunk, működtetünk olyan szervezeteket, ahol az együtt tanuló, játszó gyerekeknek már különösebben fel sem tűnik, hogy az egyikük „ilyen” a másikuk „olyan”.
És onnan is sejtem, hogy van esélyünk ilyesmikre, hogy látom, ez a kormányzat milyen ádáz dühvel támad a civil szervezetekre, mert tart attól, hogy éppen ők, vagyis hát mi keresztülhúzhatjuk a számításaikat, és mégsem lehet a társadalom minden tagját szembeállítani egymással.
Időnk nincs sok, ma még talán túl sokan sem vagyunk. De sebaj. Mert előbb-utóbb úgyis olyan „tűzbiztos” hely lesz Magyarország, ahová nem is lesz kedvük idejönni az efféle alakoknak, vagy ha mégis, hát már csak legyinthetünk rájuk.
A szerző újságíró
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
