Miként azt is sokkal jobban tette volna, ha nem az egész összeget kéri a személyzettől, hanem csak anynyit, amennyi a csekkek befizetését fedezi; emellett szól, hogy később a férfi a csekk befizetésére felhasznált összeg kivételével a rablott pénzt maradéktalanul átadta a rendőröknek.
Azon túl, hogy a közszolgálati televízió vagy a filmügyi kormánybiztos helyében mi azonnal filmnovellát rendelnénk a történtekről, hiszen maradéktalanul benne van a mai Magyarország, néhány motívumra felhívnánk a figyelmet.
Az világos, hogy a postarabló már nem a régi idők postarablója, ez már nem visz viszkit, célja sem egy jobb élet, a gondtalan költekezés.
A mi rablónk még a csekkek befizetése után sem utazott el, nem bukkant fel éjszakai szórakozóhelyeken, hanem csöndesen hazasétált, bevett néhány nyugtatót és elaludt. Alvása nyugodt és kiegyensúlyozott lehetett, ami érthető, hiszen bűn nem nyomta a lelkét, azzal ugyanis, hogy befizette a sárga csekkeket, teljesítette élete fő célját.
Mint tudjuk, az emberiség a sárga csekkek befizetése végett vállalt domináns szerepet az evolúció folyamatában, s azóta is e cél érdekében menti át magát hónapról hónapra, évszakról évszakra.
Ám külön felhívjuk a figyelmet arra, hogy az a korosztály, amelyik még kifejezetten szégyelli, szégyellni tudja magát, ha elmaradása van csekkbefizetésben, s amelyik villany- és gázszámlák meg szemétdíjak miatt nem tud nyugodtan aludni, épp most hal éhen vagy kísérik be az őrszobára.
Az utódok egyre nagyobb hányada viszont már szerencsére nem terheli az idegrendszerét adósságok miatt, s nagyon helyesen teszi, pár év, és sárga csekkek amúgy sem lesznek, hiszen rezsi se lesz, másrészt a magán- és közpénz végérvényesen öszszemosódik.
Ezt azért említjük, mert a morált, a közpénz tiszteletét és érinthetetlenségét mindenekelőtt a vezetőitől tanulja egy nemzet, morálból pedig épp a napokban vizsgázott jelesre a legfőbb vezető legfőbb keze.
Mint tudjuk, nemrég kiderült, hogy Lázár államtitkár az ország érdekében külföldön járva luxuskörülmények között lakott munkatársával, és ezzel nem tudott elszámolni. Mit tett erre?
Zsebből befizette a költségvetésbe a kétmillió forintot, amit aztán a miniszterelnökségi titkárság meg a kormánysajtó mint páratlanul önzetlen és példamutató tettet jelentett be, nem is sejtve, hogy ezzel egyszersmind azt is egy ország képébe vágják, hogy ennél a társaságnál közpénz és magánpénz között semmi különbség nincsen, ha kettő is a zseb, ugyanaz a zakó.
A szigetcsépi nyugdíjas mindenesetre, és ezt most a mindenre elszánt hasonszőrű nyugdíjasoknak mondjuk, büntetőügyileg sokkal jobban járt volna, ha a személyzetet mindössze arra kényszeríti, hogy az általa átnyújtott csekkeket azonnal fizesse be, az igazolószelvényeket pedig szabályszerűen lepecsételve adja vissza.
A szerző az Élet és Irodalom munkatársa
