Egész Párizs tudta, hogy éppen kivel volt viszonya. A lapok, beleértve a bulvársajtót, mégsem szellőztették meg Jacques Chirac sorozatos nőügyeit. Hasonlóképpen viselkedtek a spanyol újságírók I. János Károllyal. A fiatal uralkodóról az is széles körben elterjedt, hogy motoron lépett meg udvartartása elől a légyottokra, a madridi lapok azonban erről is gálánsan hallgattak.
Francois Hollande szintén motorozott, igaz, ő hátul ült, a testőrébe kapaszkodott, így szökött ki Julie Gayet színésznőhöz az Élysée-palotából. Ez, a félrelépő személyiségéről sokat eláruló történet már nemcsak a bulvársajtóban, hanem a minőségi médiában is helyet kapott. Az idők megváltoztak, a francia államfő magánéletével olyan komoly sajtóorgánum is behatóan foglalkozik, mint a Le Monde. Meg is jegyezte a globálisan olvasott párizsi napilap ombudsmanja: egy bizonyos Albert Camus 1939-ben úgy vélte, egy szabad újság legalább annyira megmérettetik azon, hogy mit mond, mint azon, hogy mit nem mond.
2014-ben – amikor a rendkívül feszült francia politikai légkörbe bombaként csap be a megcsalt első élettárs, az Hollande által egy fiatalabb nőért otthagyott Valérie Trierweiler könyve – a kérdés már nem úgy merül fel, hogy kell-e erről írni vagy sem. A dilemma az, hogyan bánjon a pikáns témával a minőségi sajtó, amely az internetkorszakban, a politika és a bulvár egyre erőteljesebb összefonódásának korában már nem teheti meg, hogy tudomást sem vesz egy több százezer példányban eladott könyvről.
