A magyarországi „zsidótörvények” társadalmi, gazdasági hatásának már jelentős a szakirodalma. Nem sikerült Kovács M. Máriának a numerus claususról (1920. évi XXV. tc.) szóló munkáival áttörést elérni. Bár az első világháború utáni Európa első antiszemita törvényéről van szó, a szakirodalomban és a publicisztikában az 1938. XV. törvényt nevezik változatlanul „elsőnek”. 1920-tól 1942-ig összesen 22 diszkriminatív törvényt szavaztak meg törvényhozóink, ezek végrehajtását pedig miniszteriális és kormányrendeletek százai segítették. A náci Németországgal egyre szorosabb szövetségre lépő Magyarországon nem az volt a meglepő, hogy 1938-tól sorozatban adták ki a jogfosztó törvényeket és rendeleteket, hanem az, hogy ehhez csak jó öt évvel Hitler hatalomra kerülése után kezdtek hozzá. Vannak történészek, akik – mint Schmidt Mária is – minden bizonyíték nélkül azt állítják, hogy a zsidótörvényekkel szemben jelentős politikai ellenállás bontakozott ki, és a magyar törvényhozókra komoly német nyomás nehezedett. Gyurgyák János a Teleki-kormányra (1939–1941) már 1939-től nehezedő német diplomáciai presszióról ír, annak ellenére, hogy 1940 nyara előtt egyetlen német vagy magyar diplomáciai jelentés vagy más forrás sem utal arra, hogy Berlin Budapestet zsidópolitikája radikalizálására akarta volna rábírni. Schmidt és Gyurgyák is Kunder Antalnak, a Sztójay-kormány (1944. március 22.–augusztus 29.) kereskedelem- és közlekedésügyi miniszterének Imrédy Béla népbírósági perében tanúként előadott állítását ismétli meg: „… a német nyomás hatása alatt született meg 1938-ban az első zsidótörvény, mert természetes dolog, hogy egy nagyobb hatalom kisugározza a maga eszméit kisebb országokra”.
 |
| Marabu rajza |
Magyarországon voltak politikusok, pártok, akik és amelyek többek között a náci Németország példájára hivatkozva is követelték a zsidók jogfosztását, kifosztását, gettóba zárásukat és kitelepítésüket is, már évekkel az 1944-es német megszállás előtt. A leghangosabban 1936–1937-től a Szálasi Ferenc vezette nyilaskeresztesek küzdöttek a vezérük által Bangha Béla jezsuita hitszónoktól kölcsönzött kifejezéssel az „aszemita”, vagyis „zsidómentes” Magyarországért. A szélsőjobbal versenyt futva, figyelve a nagy német testvérre is, a kormánypártban és szellemi holdudvarában egyre erősebbé vált a meggyőződés: el kellene venni a zsidóktól, ami a zsidóké, „őrségváltást” kell végrehajtani, keresztények kezére adni mindazt, amit csak lehet. Ma már sokat tudunk arról, hogyan és hány embert fosztottak meg iparjogosítványától, hányan szegényedtek el (legalább 200 ezren), mekkora földtulajdont „árjásítottak” (mintegy 600 ezer katasztrális holdat). Sokáig úgy véltem, hogy a kortársak közül Bibó István fogalmazta meg a legplasztikusabban a „zsidótörvényeknek” a társadalomra gyakorolt hatását. „Ettől kezdve szokták meg a magyar társadalom széles rétegei azt, hogy nemcsak munkával és vállalkozással lehet egzisztenciát alapítani, hanem úgy is, hogy valaki másnak a már kialakított egzisztenciáját kinézi magának, s aztán az illetőt feljelenti, nagyszülőit kikutatja, állásából kidobatja, üzletét kiigényli, őt magát esetleg internáltatja, egzisztenciáját pedig birtokba veszi.” Ezt írta Bibó 1948-ban. Nemrégiben elővettem a jeles történetírónak, Szekfű Gyulának az 1947-ben írott Forradalom után című könyvét, és megdöbbentem. Nem csak az lepett meg, hogy milyen hittel vallja, hogy hazánkban lehetetlen a nyugati demokrácia szellemiségét és intézményeit megvalósítani. Ami szinte megvilágosító erővel hatott rám, az a Horthy-rendszer bírálata volt. Szekfűnek valószínűleg igaza volt, amikor azt írta: „Gömbös Gyulán kezdve egyetlen vezetőnk sem tudott megmaradni a tények útján, mindegyik mániákusan követte érzelmeit, szimpátiáját, félelmeit, s ezektől leigázva becsukott szemmel vitte az országot a romlásba”. Szekfűnek elsősorban a politikai elitről volt lesújtó véleménye. Látta, hogy tömegeket lehetett manipulálni, legrosszabb indulataikat felkelteni. „Az államhatalmat kezükben tartók nézetei széles körökben találtak rezonanciára: vakságukban, éretlen korlátoltságukban, megokolatlan, sőt nemzetileg káros érzéseikben, németrajongásukban, zsidógyűlöletükben, angol- és oroszgyűlöletükben osztozott a középosztály nagy része, az iparos világban sok-sok kisember, egész a péklegényekig, a fővárosi üzemek alkalmazottaiból igen sokan, sokféle foglalkozásbeliek, akik ma sértve éreznék magukat, ha ebben a felsorolásban megemlíteném őket.” Ezen a ponton kezdi történelmileg régebbi korban a bukás, a második világháborús katasztrófa okainak vizsgálatát Szekfű, mint Bibó. Rámutat arra, hogy Gömbös idején állt be „ebbe a menetbe” tömött sorokban a középosztály, „élén a hadsereg tisztikarának túlnyomórésze”. Szálasi a kisembereket hódította meg, és: „Így történt, hogy felsőházi tagoktól kis inasokig, a magyar társadalom egész spektruma elbarnult…” Szekfű a „bajok” gyökerét abban látja, hogy intézményesült a munka nélküli jövedelemszerzés: „…sokaktól, akik dolgoztak, elvették a munkát; másoknak, dologtalanoknak, közigazgatási úton, az államhatalom által adtak meg nem érdemelt kenyeret.” Szekfű felfigyelt arra, amire Bibó nem, hogy mindez már Gömbös idején elkezdődött, a hadsereg tisztikarának korrumpálásával, a „tervszerű antiszelekcióval”. Gömbös a megbízható tisztjeit gazdasági minisztériumokban is elhelyezte, majd a világháború idején aktív és nyugdíjas tisztek kerültek gyárakhoz „ellenőrizni”, amihez, teszi hozzá metsző gúnnyal, „legjobb esetben sem értettek”.
