2.
A magyar külpolitika nem egyenlő a nemzeti külpolitikával. A budapesti kormány nem a nemzetet, hanem Magyarországot képviseli. A „nemzeti” külpolitika, ha ez egyáltalán értelmezhető fogalom, midőn a nemzet egyharmada külföldi, jobb esetben is olyan általánosságok listája, amiből elfogadható, kivitelezhető és a nemzetközi jogba nem ütköző, eredményes cselekvési programot aligha lehet felépíteni. Egyenlőségjelet tesznek a magyar és a nemzeti külpolitika között, ami a hazafiatlanság vádja nélkül nem kérdőjelezhető meg, így erről vitát indítani jószerével lehetetlen.
3.
A magyar külpolitikának nincs, de sajnos korábban sem volt kidolgozott stratégiája. A polgári demokráciából adódó pillérek voltak csupán, de az Orbán-rezsim ezeket is megkérdőjelezte úgy, hogy a helyükbe másokat nem állított. Az űrt üres jelszavak próbálták kitölteni (szabadságharc, szuverenitás, külgazdasági prioritás, keleti, déli nyitás). A gyakran következetlen, ad hoc lépések nem álltak össze követhető irányvonallá.
4.
A magyar külpolitika elszigetelődése nem 2010-ben kezdődött. Gyurcsány Ferencnek éppen úgy nem volt füle a külföld diplomatikus megjegyzéseire, ahogy Orbánnak. Mára azonban az elszigetelődés markánsabbá és láthatóbbá vált. A belföldi többség ezt nem érzékeli, mert Magyarországon a külpolitikai érdeklődés csekély, a kormányzati kommunikáció a kudarcokat is eredményként magasztalja, és a sajtó nagy része ezt átveszi.
5.
A magyar diplomácia személyi állományának és a külügyi vezetésnek a kérdése fontos, de csak részletkérdés. A kézi vezérlésű, felmérések és ellenőrzés nélküli, vargabetűktől sem mentes, ad hoc külpolitika következményeit a legjobb szakembergárda sem tudja semlegesíteni (nem mintha lenne), azonban a kárát (ha hagyják) csökkentheti a még mozgósítható szakértelem. Martonyi János csöndben ezzel próbálkozott, hol több, hol kevesebb sikerrel, ma már azonban ez is csak visszasírt vágyálom.
6.
Nem ördögtől való az érdekérvényesítés új területekre való kiterjesztésével kísérletezni. Helytelen ezt elvetni csak azért, mert a „másik oldal” próbálja. Ehhez a kiterjesztéshez azonban az szükséges, hogy tisztában legyünk helyünkkel és szerepünkkel a világban s belássuk függőségünk mértékét. Szuverenitásunk, érdekérvényesítő lehetőségünk akkor optimális, ha több résztvevőtől függünk, de egyiktől sem túlságosan. Ezen túlmenően tudatosítanunk kell azt is, hogy miért lehetünk érdekesek új partnerek számára. Az utóbbihoz tartozik kiszámíthatóságunk és szilárd, megkérdőjelezhetetlen EU- és NATO-tagságunk, mert Oroszországon kívül ez a záloga az új, ma külgazdaságinak kikiáltott irányvonal sikerességének. Mindezt persze csöndben, konfrontáció nélkül lehet, sőt kell realizálni, ugyanis elég jelentéktelenek vagyunk, úgyhogy nem kell mindig és mindenről hangosan véleményt nyilvánítani (és ezzel sokakat irritálni).
7.
A külpolitika hangsúlyozott alárendelése a külgazdaságnak, a külképviseletek „kereskedelmi ügynökséggé” való leminősítése tartalmilag és formailag egyaránt elhibázott. A magántulajdonra épülő állam kereteket biztosíthat a gazdaság számára, prioritásokat jelölhet ki, de nem léphet a tőke helyébe. Az úgynevezett keleti és déli nyitás nem kecsegtet átütő kereskedelmi sikerrel, a magyar gazdaság árukínálata ugyanis a tőkeerős, nagy országok (Oroszország, Kína) vonatkozásában kicsi, s a növekvő távolsággal igen sokat veszítenek versenyképességükből. Szegény országok esetében „eredményt” csak kölcsönökkel lehet elérni (l. Szudán, Etiópia), amelyek visszafizetése több mint kétséges. Politikai szempontból lehet értelme az ilyesfajta nyitásnak, de külgazdasági szempontokkal aligha lehet indokolni.
8.
A változtathatatlanba való beletörődés uralkodik a magyar külpolitika körül. Nincs a kormányoldalon erő, amely annak módosításával ténylegesen próbálkozna, az ellenzék pedig csöndes beletörődéssel konstatálja a reménytelen helyzetet. A lopakodó módosítás azonban mégiscsak lehetséges, a beletörődés pedig helytelen. Ez a rendszer már többször bebizonyította, hogy képes a pálfordulásokra. Ezt mutatja a mosolyoffenzíva az USA felé (az új nagykövet felé tett gesztusok, az IS elleni harcban való részvétel), Németország fő partnernek deklarálása. Az is tény, hogy a külföldet sorozatosan irritáló miniszterelnöki kinyilatkozások ellenére a végén mindig beálltunk a sorba. Ezt az EU-tól való gazdasági, pénzügyi függőségünk, önérdekből is szükségessé teszi. Ez a változás reményének és realitásának objektív alapja.
9.
Mi lehet ez a változás? Új stratégia kimunkálása jelenleg nem reális, de valószínűleg a belátható jövőben sem. Taktikailag azonban nagyon sok mindent lehet sokkal jobban és eredményesebben tenni. A korábbi prioritások, azaz a NATO- és az EU-hűség megerősítése a legfontosabb. Szövetségeseink bizalmának visszaszerzése így sem fog menni máról holnapra. A csöndes politizálás nemzeti kérdésekben is alapvető követelmény, ugyanis így teremthető meg a lehető legnagyobb mozgástér. Ismét fel kell építeni a megfelelő kompetenciával, tudással rendelkező külpolitikai szakértők és diplomaták garnitúráját, ki kell őket szabadítani az öncenzúra bilincséből, és hallgatni rájuk.
A szerző a politikatudományok kandidátusa
*A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
