Korunk különleges tudakozóját böngészve Rio de Janeiro mellett a legtöbbször ott találjuk a minősítést, mely szerint a világ legszebb városainak egyikéről beszélünk. Készséggel elhiszem, sőt biztosan így is van, ám engedtessék meg, hogy az olimpián dolgozó sajtómunkásként némileg árnyaljam a képet. Az óceánparti fekvéssel, a csodás hegyekkel, a Copacabanával persze nem lehet vitatkozni, de legyünk őszinték, ez természeti adottság, az ember ezen csak ronthat, s a városban járva kiderül, hatékonyan teszi.
A favelákról, a nyomorúságos környékekről már megannyi szó esett a két évvel ezelőtti labdarúgó-világbajnokság kapcsán, ez azóta sem változott – még mindig tömegével vannak szegénynegyedek, lepukkant utcák, omladozó házak –, miként a külföldi biztonságérzete sem. Az újságírókat és sportolókat szállító buszok persze diszkréten elkerülik a zűrös helyeket, de attól még a járművek ablakaiból jól látszanak a lámpáknál kéregető félmeztelen mezítlábas gyerekek, a hidak alatt lakó otthontalanok vagy azok a szegények, akik ábrázatukat bohócarcra festve produkálják magukat, hogy aztán a szétdobált szemeten, üvegeken, törmeléken átlépdelve siessenek az őket némi apróval megszánó autóshoz.
Mert ez is az összképhez tartozik.
