Elvileg itt, most nagyon meg akartam veregetni a saját vállamat, amennyiben jól fel kívántam idézni, hogy a kiváló szakíró, Lakat T. Károly parádés könyvének, a Legendák legendáriuma bemutatóján azt mondtam Berzi Sándor MLSZ-alelnöknek, te, Sanyi, nyugi van, mondom!, nyugi van, előbb leveritek az osztrákokat, utána meg ikszeltek az izlandiakkal, s már, huss, tovább is jutottatok – hát nem ez történt? –, ellenben határozottan kezdtem rosszul érezni magam, amikor nekiláttam ennek a vállveregetős cuccnak a gépbe ütéséhez, ugyanis e tevékenység közben rám esett, mit rám esett, fáradt löszfalként rám omlott egy másik, hasonlóan prímán odatett kijelentésemnek a súlya, minek nyomán a bennem lakó Deák Ferenc mind erősebben toporzékolt: inkább ezt a löszfalos önfeljelentést kéne megírni, az volna ám az igazán rendes dolog tőlem.
Úgyhogy itt, most egy vallomásba ojtott bocsánatkérés következik.
Négy – öt, hat? – éve ugyanis a Sporttelevízió Zuhanyhíradó című műsorában nagy garral, koppanó hangon előadtam, mit akarhat még ez a Gera Zoltán a mi jó kis futballsportunkkal: szegény Zoli már klubcsapatszinten se lesz a topon, annyi műtétje volt már neki, ebből adódóan szövetségi kapitányilag is fölösleges kijárkálgatni hozzá abba a híres Angliába, hogy gyere már haza, Zolika, ebből a harminc fölötti egykori klasszisból senki sem profitál már soha semmit, no pláne a világeseményre az elkövetkezendő százötven évben se kijutó válogatott, következésképpen az lenne az ideális, ha nevezett pompás karrierjének lezárásaképpen kapna valami könnyes búcsúmeccset és egy stadion előtti szobrot, amint szaltózik – azt hogy' is gondoltam? –, s kész, mindenki menjen a dolgára, nincs itt semmi látnivaló.
