A párizsi megállapodás az önkéntesen vállalt célok elérésére sajnos nem tartalmaz közös eszközöket. Márpedig amíg a fosszilis tüzelőanyagok olcsók maradnak, addig reménytelen a felhasználásuk pusztán rendeletekkel való korlátozása. Ezért szárnyaszegett a párizsi paktum. Az energiavállalatoknak a Financial Times által megszólaltatott vezetői szinte egybehangzóan megmondták, hogy az egyezmény „nem sokat fog változtatni" eddig követett beruházási politikájukon.
A nagyra törő kibocsátáscsökkentési tervek, miként eddig is, ütköznek az üzleti érdekekkel. Nincs jele annak, hogy a befektetők elfordultak volna az energiavállalatok részvényeitől félve, hogy a tüzelőanyag-készletek a földben maradnak „befagyott tőkeként". Paradox módon az ellenkezője következett be. Összehasonlítva a világ száz legtöbb és száz legkevesebb üvegházhatású gázt kibocsátó vállalatának a részvényeit a Standard & Poor azt találta, hogy 1999 óta a magas emissziójú cégcsoport részvényei még valamivel jobban is teljesítettek, mint a másik csoporté. A szén súlya tovább emelkedett a világ energiamérlegében: 23-ról 29 százalékra 2000 és 2014 között. Ez nem meglepő, mert a tüzelőanyagok közül a szén a legkevésbé adóztatott energiahordozó, sőt több országban erősen dotált termék.
Ahhoz, hogy Párizs ne jusson Kiotó sorsára, az adminisztratív szabályozás és a piaci bázisú ösztönzés új kombinációjára van szükség. A múltbeli tapasztalatok szerint a hatósági szabályozásra épülő klímapolitikának – például kötelező energiahatékonysági és emissziós mutatók előírásának – a lehetőségei erősen behatároltak. A közgazdászok egyetértenek abban, hogy a globális klímacélok elérésének két hatékony, piaci bázisú eszköze van: az energiaárakban levő szubvenciók leépítése és szén-dioxid-adó kivetése a tüzelőanyagokra szén-dioxid-tartalmukkal arányosan. Mindkettő hatékony piaci jelzést adna (az energiahordozók valóságos társadalmi költségein keresztül) az éghajlatváltozás fékezését célzó beruházások és fogyasztói magatartás előmozdítására. Mindkét eszköz nagy előnye a végrehajtás adminisztratív egyszerűsége. Hátrányuk viszont, hogy az energiaárak jelentős emelkedése miatt erős politikai ellenállásba ütköznek.
A fogyasztók sok országban a valós költségeknél jóval alacsonyabb áron vásárolhatnak energiatermékeket. Az alacsony ár túlfogyasztást és magasabb kibocsátást eredményez, s csökkenti a megújuló energiaforrások vonzerejét. Az IEA megdöbbentő számítása szerint a kormányok évente jóval több, mint 500 milliárd dollárral dotálják a fosszilis tüzelőanyagok fogyasztását. Ez négyszerese a megújulóenergia-forrásokra fordított pénzügyi támogatásnak. Az energiaszubvenciók súlyosan megterhelik a nemzeti költségvetéseket. Például Nigériában a tüzelőanyagok ártámogatása elviszi az állami költségvetés egyötödét. Egyiptomban – ahol a benzin olcsóbb, mint a palackozott víz – az energiaszubvenciók a GDP egytizedét teszik ki.
Pozitív fejlemény, hogy egyes fejlődő országok – kihasználva az alacsony világpiaci olajárat – végre apró lépésekre szánták el magukat az energiaszubvenció csökkentésére. De igazából egy átfogó, világszíntű megállapodásra lenne szükség a szubvenciók fokozatos leépítésére nemzetközileg koordinált ütemterv szerint. Bár korábban az IEA a szubvenciók 2030-ig történő felszámolását javasolta, a párizsi tanácskozáson semmilyen megállapodás nem született erre vonatkozólag.
A közgazdászok többsége távlatilag egy „ütős" – azaz kellően magas – és politikailag eladható, „nullszaldós" szén-dioxid-adó bevezetésétől várja a legnagyobb emissziócsökkentő hatást. A „nullszaldós" szén-dioxid-adó nem a kormányok pénztárcáját dagasztaná, hanem – például más adók arányos csökkentésének formájában – teljes egészében visszakerülne az adófizetőkhöz.
Csírájában már ma is létezik szén-dioxid-adó több országban, beleértve az EU emissziókereskedelmi rendszerét. Ám ezek az adók a világ kibocsátásának csupán 12 százalékára terjednek ki és túlságosan alacsonyak – hét-tíz dollár tonnánként – ahhoz, hogy hassanak. Még egy 30 dolláros CO₂-ár is csupán 10 dolláros emelkedésének felelne meg a kőolaj hordónkénti árában. Számos kutatás igazolja a szén-dioxid-adó hatékonyságát „húsba vágó" szinten. Például az amerikai Regional Economic Models, Inc. számításai szerint két évtizeden belül globális szinten 50 százalékkal lehetne csökkenteni a kibocsátást a szén-dioxid 10 dolláros induló árának évenként 10 dolláros emelésével. Nicholas Stern szerint a szén tonnánként 50 dolláros reálárát 250 dollárra kellene felemelni.
A szén-dioxid-adó koordinált bevezetése elképzelhetetlen az USA nélkül. Az amerikai kongresszus megnyerése azonban komoly kihívás. A republikánusok többsége ugyanis nem hajlandó tudomást venni a globális felmelegedésről, és zsigerileg viszolyog minden új adó bevezetésétől. A klímaváltozást tagadó republikánus tömbben azonban az utóbbi időben rések keletkeztek. Ha pedig Donald Trump meggyengítené a Republikánus Pártot – aminek elég nagy a valószínűsége –, akkor az évtized végére Washingtonban kedvezőbb politikai légkör alakulhat ki a szén-dioxid-adó bevezetéséhez.
Pozitív fejlemény, hogy még a kínai kormány is tervbe vette a szén-dioxid-adó bevezetését egy nemzeti kibocsátás-kereskedelmi rendszeren keresztül. A globális emisszió több mint feléért három ország – Kína, az USA és India – a felelős. Döntően az ő együttműködésüktől függ az adó globális szintű bevezetése, amihez az EU huzavona nélkül csatlakozna. Már Párizs diplomáciai sikere sem következhetett volna be, ha előtte Amerika és Kína nem állapodott volna meg a fő klímacélokban. Kína és India napról napra kritikusabbá váló környezeti válsága pedig mindkét országot a még szorosabb klímapolitikai együttműködésre kényszeríti.
A szerző a Világbank volt vezető energiaközgazdásza, jelenlegi főtanácsadója
