Nyíregyházán, a Vadkeletnek hívott megye székhelyén kiállítás nyílt, amelyről már a megnyitó napján beszámoltak a legfontosabb újságok és netportálok. Gyermekek rajzoltak a családjukról. Olyan gyermekek, akik a rajzok alapján nem tapasztaltak mást, csak a nettó erőszakot. Magyarországon, 2014-ben, messze a háborúktól. És ezeket a gyerekeket a saját szüleik bántják. A képek elborzasztóak. Kifejezőbbek, mint egy profin elkészített fénykép a háború vagy a nyomor poklából. Kicsi kezek alkották őket, nem tervezetten, instrukcióra, hanem őszintén, a szívükből. Rajzoltak, mert a gyerekek szeretnek rajzolni. És mert végre volt zsírkréta, ceruza és papír, és nem volt közben veszekedés, verés vagy egyik pillanatról a másikra menekülés. Csend volt, vagy halk zene. Ismeretlen, mosolygó nénik, bácsik. Meleg.
 |
| Marabu rajza |
A gyerekek tehát rajzoltak. Lerajzolták Aput, ahogy az ágy mellett a földön fekszik, a szájából hányadék csorog ki, a földön pedig üvegek vannak mindenfelé. Aztán lerajzolták Anyut, a nyakánál fogva odakötözve egy karóhoz, mellette a hatalmas Apu, feltartott kezében kést tart, közöttük pedig egy síró gyermek, fölötte leírva: „én”. Az egyik rajzon egymás mellett áll Anyu, öcsi, hugi és a sor végén egy maci, és mind Aput nézik. Aki egy kötéllel a nyakán lóg a levegőben. Egy másik rajzon kép van a falon, fölötte annyi: „AKKOR”, a képen Apu és Anyu egymással szemben áll és mosolyog egymásra, a rajzon ugyanakkor a „MOST” szó is szerepel, és egy gyermek áll a sarokban, a mellette álló Anyut nézi, aki pedig Aput figyeli. De nem mosolyognak egymásra, hanem Anyu sír, Apu előtt pedig a földön két tócsa van, bennük az a szó: „BOR”, és Apu szemei összeszűkültek a szemüveg mögött, szája pedig mintha kiáltana. És ilyen és ilyenebb rajzok egymás után, sorban. Mire a végére érsz, hányingered lesz.
