Erika most lesz 60 éves. Érettségizett, és harmincnyolc éve dolgozik. Hat éve iskolatitkár egy VIII. kerületi általános iskolában. Havi nettó 84 000 forint fizetést kap. Az egy főre jutó létminimum 2013-ban 87 510 forint volt – az Indexen tegnap megjelent írásból idéztem. (Szerző Joób Sándor.)
Ezt olvasva és általában csak szégyenkezhetünk. Egy viszonylag rendben lévő országban bánunk a lehető legócskábban mindenkivel, aki velünk foglalkozik. Vagy a gyerekeinkkel. Nem tudunk róla, hogy ilyen kisstílű suttyók vagyunk, de ez a lényegen nem változtat. Akiket a mi nevünkben fizetnek, kínosan kevés pénzt kapnak. Talán csak az államhivatali vezérkar nem tartozik ide. Ám: az unióban a mi orvosaink és nővéreink keresik a legkevesebbet. Unalmas már? Tény – gyógyítatlanul maradni kicsit izgalmasabb. De a bírák kezdő fizetése sem alacsonyabb az unióban sehol, mint itt. Márpedig az is az élet csődjét okozhatja, ha körültekintő és méltányos ítélet nélkül maradunk.
Hogy a bíráknak legalább hatalmuk van felettünk, ahogy az orvosoknak is? Doktorok ranggal, presztízzsel? Biztosan van, akinek ettől kerekebb lesz a feje, de a rendszer aligha erre számít, amikor nem ad nekik elég pénzt. Ez esetben ugyanis az ügyfeleikkel csaknem azonos módon kiszolgáltatott szociális szféra alkalmazottaira mit mondhatnánk? Nincs hatalmuk. De tisztességes fizetésük sincs, mert az államra éppúgy nem számíthatnak, mint azok, akiknek segítenek. De pszichológus se legyen senki a köz alkalmazásában, csak az aszketikus önkontroll képességének birtokában! A pedagógusokat felhozni egy ilyen felsorolásban maga az ábécébe csomagolt egyszeregy. Tanáraink bére még mindig pimasz, bár legalább már araszol felfelé. A színházi fizetések epizodistákhoz sem méltók, pedig hát a főszerepeket is csak eljátsszák.
