Azért abban is van valami jó, hogy vége lett a monarchiának. Mert ha nem ért volna véget (vagy egy évszázada), most egyik szemünk sírna, a másik nevetne. (Egészen pontosan három szemünk sírna, három nevetne: igaz, elég hülyén néznénk ki hat szemmel.) De ha állna még a dualista állam (hogy ezúttal csak a monarchia főáramára koncentráljunk), akkor amilyen jogos nemzeti büszkeség dagasztaná honi keblünket, olyan átható szomorúság vehetne erőt rajtunk osztrák sógoraink teljesítménye láttán.
Mert bizony amit a szomszédok futballozás címén bemutattak a franciaországi Európa-bajnokságon, az mindenre hasonlított, csak labdajátékra nem. A hátvédek szerencsétlenkedtek, a középpályások nem uralták a rájuk bízott területet, s egy kezünkön meg tudjuk számolni, hány épkézláb támadást vezettek a csatárok összes fellépésük során – és még mindig marad három ujjunk. Tisztesség ne essék szólván, ügyetlenkedő balfácánoknak tűntek a gyepen, lassúnak, fáradtnak és öregnek, akik híján vannak mindenféle elképzelésnek a játékot illetően. Alig várták, hogy a bíró véget vessen szenvedéseiknek, és szedhessék a sátorfájukat. Csoportutolsóként, lógó orral fejezték be azt a versenysorozatot, ahová két hete délibábos reményekkel érkeztek. Hiszen a selejtezőjüket meggyőző eredménnyel nyerték meg, sok szép részsikert arattak az utóbbi időben, sztárjaik a Bundes- és Premier ligák fénylő csillagai közé tartoznak: nem csoda, hogy az egész ország azt várta tőlük, hogy dicsőséges eredménnyel térnek majd haza. Az első körös továbbjutás magától értetődött náluk, a nyolcba jutás elvárás volt, de a merészebbek már igazi wundermanschaftról álmodtak, melynek csak a végső győzelem lehet a célja.
Ehhez képest történt, ami történt. A Lajtán túl most nagy a csalódás, fejek hullanak és újabb fejek hullását követeli a sportszerető közvélemény, mely most szörnyen becsapottnak érzi magát. Mi, magyarok, jól ismerjük ezt az érzést. S most, hogy a balsors, mely régen tépett, éppen befejezni látszik azt a tépést, s hozott reánk víg napokat, igazán megengedhetjük magunknak, hogy szolidárisak legyünk szegény sógorokkal, akiket részben mi taszítottunk ebbe a gödörbe.
S vigasztaljuk őket saját példánkon: minden rossz véget ér egyszer. S az az ötven-hatvan év úgy elszalad, észre se veszik.
