Szebenics és az Orbán fiú

– De igen.

Csönd lett erre, s Kettő Pista bácsi figyelmesen nézte Szebenics arcát, amint lassan vérvörösbe vált.

– Úgy értem, hogy tényleg nem – hebegte Szebenics. – Nem az apám tanult ott, hanem az öccse. A nagybátyám.

– Ja, vagy úgy – bólogatott az öreg, majd elmélázott a boldog és gondtalan időkön, amikor kiemelte őt a párt, s a Sztálin Akadémiára küldte tanulni, ahonnan egyenes út vezetett az ÁVH-hoz. S kifényesedett tekintettel mesélte Szebenicsnek, hogy az ÁVH-nál is együtt szolgált ő azzal a kedves barátjával, azzal a Szebenics nevűvel.

– Akkor hát az nem a maga apja volt, Szebenics elvtárs? – kérdezte Kettő Pista bácsi a presszóban az első megbeszélésük során, mire Szebenics töredelmesen még egyszer beismerte, hogy nem, az a Szebenics nem az apja volt, hanem a nagybátyja. Ez van, egyenes ágon hős felmenőket sajnos nem képes produkálni, csak efféle oldalági hősöket. Így fogalmazott, mire ­Kettő Pista bácsi figyelmeztetőleg felemelte az ujját:

– Nincsenek hősök, Szebenics elvtárs! Jól jegyezze meg. Nincsenek hősök.

Kettő Pista bácsitól Szebenics a vele töltött másfél év alatt sok mindent megtanult, amiből sok mindent el is felejtett, de az benne visszhangzik még ma is, hogy „nincsenek hősök, Szebenics elvtárs, ezt jól jegyezze meg". Ezt tényleg jól megjegyezte. Máig emlékszik rá, ahogy Pista bácsival állnak ők ketten Nagy Imre és társai temetésén a Hősök terén 1989-ben, s a szónokokat hallgatják, s egyszerre csak ­figyelmesek lesznek egy borostás képű, izzó tekintetű fiatalemberre, aki Szebenics szerint a legjobb beszédet mondta.

– Ügyes ez az Orbán gyerek – jegyezte meg, de amaz hümmögött, hümmögött, majd egyszerre csak kibökte, hogy ő már régóta ismeri ezt a fiút.

– Honnan, Pista bácsi?! – nézett rá Szebenics, mire a szakma nagy öregje azt dünnyögte, hogy maga most mit csodálkozik, Szebenics elvtárs, annak idején a Sztálin Akadémia tele volt ilyenekkel.