Szebenics összefutott egy régi kollégájával, akivel úgy megörültek egymásnak, hogy az első útba eső sashegyi bisztróba beültek egy kávéra, és derűsen elröhécseltek rajta, hogy annak idején milyen derűsen elröhécseltek a titkosszolgálatnál. Nagyjából egy időben kezdtek a cégnél, de Szebenicset még időben kirúgták, nem jutott rá idő, hogy végzetesen beszippantsa a hivatali akol.
– Megúsztam, hogy akkor nem úsztam meg – vetette oda a régi kollégának, aki fölnevetett, s azt válaszolta, hogy ő azonban nem úszta meg, és a cégnél szép karriert csinált, nemzetbiztonsági nagyfőnök lett belőle. De megbánta. Közölte, hogy ha újrakezdené, nem kezdené újra, a cégnél biztos nem.
Pedig milyen szépen indult a pályájuk. Ráadásul angolul. Annak idején a fiatalok között ők ketten voltak a legjobb angolosok, ezért a nyolcvanas években őket állították rá azokra az amerikai ügynökökre, akik elhitték róluk, hogy ellenzékiek. Akkoriban ugyanis – a moszkvai elhárítás javaslatára – több magyar ügynök alakított hivatalból ellenzékit, ami kissé nehezen ment nekik, mert nem nagyon tudták, hogy egy ellenzéki mit csinál, s ezt eleinte az ellenzékiektől is hiába kérdezték.
