Egy este, amikor a magándetektív hazaért, nem talált otthon senkit és semmit: a felesége búcsú nélkül elment. S vitte magával a gyereket. Vitte a ruháikat, a játékokat, az összes plüssállatot, a gyerek kedvenc tányérját, poharát, kanalát, egyszóval mindent vitt, mindent, kipakolta a lakást, és ment. Szebenics füttyentett, ejha, milyen szépen eltüntette a nyomokat a nő, ez profi munka volt, gondolta, egy szakember sem csinálta volna jobban. De hát vitte a gyereket is.
Ki kellett volna derítenie, hogy hová lettek. Végül is ez volt a munkája évtizedek óta: szaglászott mások után. Aznap este azonban meg sem tudott mozdulni. Ült a kiürített gyerekszoba közepén, a plakátok helyét nézte a falon, nocsak, onnét egy Bogyó és Babóca hiányzik. Milyen feltűnő, hogy nincsenek itt, pedig ki nem állhatta őket. Mármint nem a gyereket és a nőt, hanem Bogyót és Babócát, ezt a két ellenszenves, öntelten vigyorgó hülyét. Ezt gondolta róluk, de közben szégyellte magát, mert a gyerek Bogyó és Babócát imádta, s megsiratta őket, ha bajba kerültek.
Szebenics agyán átfutott, hogy telefonálnia kellene a nőnek. Megkérdezni, hogy mikor ér haza a gyerekkel, s mi legyen a vacsora. Már nyúlt a telefonhoz, amikor ráeszmélt, hogy a nőt hiába hívná, éppen azért ment el, hogy ne hívja többé. Akkor az agya, mint egy automata, hűvösen számba vette a tennivalókat. Mentők, rendőrség, gyámhivatal, ügyvéd, ez az első kör, aztán jön a neheze, a családi kör, ahol a viszonyokat nem a hivatali átfutási idő szabályozza.
