galéria megtekintése

Szebenics és a malőröcske

0 komment


Kácsor Zsolt

Annak ellenére, hogy Szebenics kapott – pontosabban szólva a sajátjából visszakapott – a Nagyfőnöktől két és fél millió forintot szinte ajándékba, mintegy előlegként a jövőbeni szolgálataira, a Nagyfőnök hónapokig nem jelentkezett nála. S már-már kezdte azt hinni, hogy ami történt, nem történt meg. Az íróasztal jobb felső fiókját, ahol az eljátszott, majd mesebeli módon visszanyert pénzt tartotta, nem nyitotta ki. Nem volt szüksége pénzre. A feleségére lett volna szüksége. Meg a gyerekre, főleg őrá. De őket elfelejtette bezárni az íróasztal jobb felső fiókjába, így hát nem voltak odahaza. De abban reménykedett, hogy egyszerre csak beállít a nő meg a gyerek, főleg a gyerek, így hát a magándetektív fölhagyott az ivással, kifizette az elmaradt számlákat, visszakapcsolták hát nála a gázt, majd sikeresen beadta a reklamáló ügyfeleinek is, hogy kórházba került, ezért tűnt el hónapokra. Szebenics este otthon üldögélt, a tévét bámulta üres tekintettel, s csak akkor élénkült föl, ha pártpolitikust látott a képernyőn, ilyenkor ráordított, hogy „takarodj”, és azonnal elkapcsolt valamelyik főzőcsatornára.

S mire meggyőzte volna magát arról, hogy az elmúlt hónapokban lényegében nem történt vele semmi különös, vagy ha történt is, az nem volt más, csak kisebb, ártatlan malőr, sőt malőröcske, egy este fölhívta egy alak, aki ügyvédként mutatkozott be, s azt mondta neki, hogy a Nagyfőnök látni akarja, de azonnal.

– Anyádat.

 

Egy ilyen helyzetben egy efféle felszólításra ezt mondta volna a régi Szebenics. Mármint az a másik Szebenics, akit még nem hagyott el a felesége, s aki a Nagyfőnöknek még nem tartozott két és fél millióval. De az új Szebenics beharapta a szája szélét, belül, a lelke mélyén kissé föltápászkodott, majd azt dünnyögte a telefonba:

– Máris indulok.

– Ne menjen sehova – válaszolta az ügyvéd –, már itt vagyunk.

A magándetektívnek meglepetésében kiesett a kezéből a mobilja. Ekkor kopogtattak. Szebenics ismét beharapta a szája szélét, sóhajtott és ajtót nyitott.

A lépcsőházban ott állt a Nagyfőnök elegáns, kék öltönyben, zsebre dugott kézzel, és mosolygott.

– Meglepődtél, őrnagy úr? – kérdezte, és invitálás nélkül belépett Szebenics életébe.

– Anyádat – korábban ezt mondta volna Szebenics annak az embernek, aki az ő életébe hívatlanul belép. Most azonban valami köszönésfélét morgott, s hátrébb araszolt, mint egy vicsorgó, megalázott kutya.

– Hát itt laksz, őrnagy úr? – nézett szét a Nagyfőnök, mire Szebenics hellyel kínálta, s azt dörmögte, hogy hagyjuk ezt a hülyeséget, már nem őrnagy, már leszerelt.

– Hagyjuk ezt a hülyeséget, őrnagy úr – válaszolta erre a Nagyfőnök, s elindult a gyerekszoba felé. Szebenics nem akart hinni a szemének. Eszébe jutott, hogy van egy Parabellum az íróasztal bal felső fiókjában, de sajnos nincs megtöltve.

– Állj – kiáltotta, és úgy állt a gyerekszoba ajtaja elé, mintha volna kit őrizni odabenn.

– El tudom intézni, hogy visszajöjjenek – mondta a Nagyfőnök mosolyogva, mire a magándetektív beharapta a szája szélét, sóhajtott, és végre hangosan is kimondta:

– Anyádat.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.