Annak ellenére, hogy Szebenics kapott – pontosabban szólva a sajátjából visszakapott – a Nagyfőnöktől két és fél millió forintot szinte ajándékba, mintegy előlegként a jövőbeni szolgálataira, a Nagyfőnök hónapokig nem jelentkezett nála. S már-már kezdte azt hinni, hogy ami történt, nem történt meg. Az íróasztal jobb felső fiókját, ahol az eljátszott, majd mesebeli módon visszanyert pénzt tartotta, nem nyitotta ki. Nem volt szüksége pénzre. A feleségére lett volna szüksége. Meg a gyerekre, főleg őrá. De őket elfelejtette bezárni az íróasztal jobb felső fiókjába, így hát nem voltak odahaza. De abban reménykedett, hogy egyszerre csak beállít a nő meg a gyerek, főleg a gyerek, így hát a magándetektív fölhagyott az ivással, kifizette az elmaradt számlákat, visszakapcsolták hát nála a gázt, majd sikeresen beadta a reklamáló ügyfeleinek is, hogy kórházba került, ezért tűnt el hónapokra. Szebenics este otthon üldögélt, a tévét bámulta üres tekintettel, s csak akkor élénkült föl, ha pártpolitikust látott a képernyőn, ilyenkor ráordított, hogy „takarodj”, és azonnal elkapcsolt valamelyik főzőcsatornára.
S mire meggyőzte volna magát arról, hogy az elmúlt hónapokban lényegében nem történt vele semmi különös, vagy ha történt is, az nem volt más, csak kisebb, ártatlan malőr, sőt malőröcske, egy este fölhívta egy alak, aki ügyvédként mutatkozott be, s azt mondta neki, hogy a Nagyfőnök látni akarja, de azonnal.
– Anyádat.
