Szebenics nem várja el az emberektől, hogy hálásak legyenek, ahhoz túl sokat tud róluk, hogy teljesíthetetlen követelményeket támasszon velük szemben. Jobban szereti, ha csak pénzzel tartoznak neki, azt ugyanis a magándetektív be tudja hajtani. De azért az még őt is meglepte, hogy a minap az a pap nem köszönt neki vissza. Ezt azért furcsállta. Egy pap. A volt osztálytársa. És nem köszön.
Pedig sok évvel ezelőtt, amikor abban a bizonyos hivatalban együtt töltöttek egy teljes órát, még egészen másképp viselkedett ez a pap. A szája széle remegett, s áradt belőle az alkoholszag. Reggel tíz óra volt, Szebenicsnek tizenegykor értekezletre kellett mennie, nem ért rá, de a beszélgetés hosszúnak ígérkezett, mert a pap berúgott, és kitárta a szívét Szebenicsnek, akit a pap szíve egyáltalán nem érdekelt, őt az értekezlet érdekelte, arra akart felkészülni rendesen. Hárman voltak, Szebenicsen és a papon kívül ott ült Szebenics főnöke is, aki ugyancsak az óráját nézegette idegesen, ment volna, de nem lehetett, mert a papnak, az egykori osztálytársnak kiáramlott a lelke, és egyszerre csak elsírta magát. Teljesen feleslegesen, mert felsőbb utasításra addigra mindent elintéztek neki. Belenyúltak a kartonjába, és eltüntették belőle az összes jelentését.
A pap nem volt benne biztos, hogy ez elegendő lesz, Szebenics azonban teljesen bizonyos volt benne, hogy nem lesz elegendő. Elmagyarázta a papnak, hogy mindent nem lehet eltüntetni, sem meghamisítani, magára a kartonra például egészen biztosan rá fognak bukkanni, de az eredeti dosszié üres lesz, ne aggódjon emiatt a pap, aki azonban mégis aggódott, s azt bizonygatta, hogy a maga részéről ezt a történetet lezárta magában. A maga részéről. Mire Szebenics főnöke megint az órájára nézett ingerülten, s intett Szebenicsnek, hogy elég volt ebből, mindent megtettek ezért az emberért, mit akarhat még? A pap azt fejtegette, hogy igazságtalanság lenne, ha egy ilyen fiatalkori hülyeségre rámenne az egész élete, teljes bizonyosságot szeretne kapni róla, hogy nem derülnek ki ezek a dolgok. Így fogalmazott. „Ezek a dolgok." Szebenicsnek ez még ma is a fülében cseng. Mintha csak ez az egyetlen mondat hangzott volna el azon a sok évvel ezelőtti napon abban a hivatali irodában, ahol Szebenics végül a pap szeme láttára ledarált egy köteg papírt, hogy megnyugodjon végre. Azt se tudta, hogy mit kap elő a fiókjából, de ledarálta. A pap sokáig szorongatta a kezüket búcsúzásképpen.
