Összeszedték 1915. április 24-én az isztambuli örmény orvosokat, ügyvédeket, üzletembereket, újságírókat és tanárokat. Kétszázötven embert. Volt, akit ott helyben megöltek, másokat elszállítottak Anatólia mélyére, és ott lőtték agyon. A népirtás nem ekkor kezdődött, s ezután még évekig tartott.
A széteső Oszmán Birodalom képtelen volt a megújulásra, s a sorozatos vereségek az állam vezetőit az ország legnagyobb kisebbsége, az örmény nép ellen fordították. Az átlagnál tehetősebb és műveltebb örménység volt a széteső birodalom „zsidósága”. A borzalomról már azokban az években is tudtak Törökország ellenfelei, az antantállamok, és ismerték a tényeket szövetségesei, a németek és a Monarchia diplomatái is.
Évtizedekkel korábban kezdődtek az örménypogromok, már akkor is sok tízezer áldozattal. Puccsal jutottak hatalomra 1908-ban a kezdetben reformista, egyenlőségpárti ifjútörökök. A háborús kudarcok hatására ideológiát váltottak: az alkotmányosság és parlamentarizmus vonatáról átültek a faji, vallási alapú pántörök nacionalizmus szerelvényére. A levéltári kutatások igazolják: a török kormány 1915 elején kidolgozta az örmények tervszerű „kiiktatásának” tervét. Az örmény katonákat lefegyverezték, munkaszolgálatos zászlóaljakba szervezték. Aztán legéppuskázták őket. 1915 májusában megkezdődött a kitelepítés és az örmény vagyon állami kisajátítása. Az akcióra hierarchikus szervezetet hoztak létre. A végrehajtók részesültek a javakból.
