Azt még nem tudjuk, hogy Magyarországon valóban érdemes-e kidobni a közgazdaságtan-tankönyveket (a friss gazdasági eredmények láttán talán érdemesebb lenne a régieket kivenni a kukából), a politikatudományi szakirodalomtól viszont nyugodtan búcsút vehetünk: a világot működtető szabályok nálunk nem érvényesek, az idő pedig visszafelé halad.
Közvetlenül a rendszerváltás előtt az volt a mondás, hogy a szervezettség dönt el majd mindent, ezért nem lehet lenyomni a szocialistákat. A többiek a taglétszámot és a helyi szervezetek számát tekintve a nyomukba sem érnek. Aztán 1990-ben győzött az MDF, amely a legjobb esetben is csak a harmadik volt a szervezettségi rangsorban. 1998-ban, amikor az SZDSZ-nek majdnem ugyanannyi tagja volt, mint az MSZP-nek, az FKGP nagyobb tagsággal, mint a többi párté együttvéve, egyaránt csúnyán kikapott a az első fordulóban attól a Fidesztől, amelynek talán ha tizedannyian fizettek tagdíjat, mint a kisgazdáknak, és körülbelül ugyanannyian, mint a parlamentbe éppen csak becsúszott MIÉP-nek. Azt már tényleg csak a tréfa kedvéért tesszük hozzá, hogy a demokratikus startnál a Munkáspárt (akkori nevén MSZMP) közel százezer taggal rendelkezett, legalábbis papíron.
A 2000-es években változott a paradigma: bejött az internet meg a mobiltelefon, a politológusok pedig megmondták, hogy a médiademokrácia korában nincs már igazi jelentősége a párttagságnak. A Fidesz viszont növekedésnek indult – máig az egyetlen párt a magyar belpolitikában, amely kormányról ellenzékbe kerülve jelentősen bővíteni tudta a taglétszámát: most állítólag 35 ezer tagja van (háromszor annyi, mint az első kormányzása idején, és sokkal több, mint bárki másnak), és kirobbanthatatlannak látszik a hatalomból.
