Egy közéleti rendezvényről jöttem el éppen, ahová újságíróként voltam hivatalos, és amikor vége lett, az Erzsébet hídról legszívesebben beleugrottam volna a Dunába. Még ennyi hülyét, ennyi pöffeszkedő majmot, ez zúgott bennem, s míg a nagy folyót bámultam, azt fontolgattam, vajon a víz mennyire hideg. Le kellene hűteni magamat, vagy tán nem is csak engem egyedül, hanem ezt az egész hazát – ha ezt az országot az Isten teremtette, akkor hűtővíznek szánta bele a Tiszát meg a Dunát.
Mintha csak állatkertben lettem volna, azon a politikai rendezvényen láttam én férfiben kakast, nőben pávát, vezérben majmot, alattvalóban meg birkát. Ez idegesített, mert úgy éreztem, van hozzájuk közöm, pedig ha van, tán annyi, hogy egy nyelvet beszélünk, s amit mondok, e világon csak ők értik. Kukorékolunk és bégetünk a Duna–Tisza között ezer éve, s túl régóta ismerjük magunkat ahhoz, hogy gyűlölhessük egymást. Itt tartottam a szokásos puffogásban, amikor a hídfőnél, a buszmegállóban megláttam egy embert, aki úgy nézett ki, mintha egy történelmi albumból bukkant volna elő, vagy egy színházból, ahol egy tizenkilencedik századi darabot játszanak. A hetven év körüli úr Wesselényi Miklósnak öltözött, úgy értem, nemcsak a ruhája volt régies, de a haja meg a szakálla is. Nagyra növesztett, ősz pofaboglya takarta a nyakát, a bajsza ki volt pödörve, s a homlokába fésülte az ezüstösen göndörödő haját. Hosszú, frakkszerű zakója volt, s vastag szövetmellénye, amelynek gomblyukából óralánc lógott, zsebóra nélkül. Ki lehet ez, tűnődtem, s úgy megbámultam, mint egy különleges, kirakati bábut. Azt meg tudtam állapítani, hogy amit hord, az nem jelmez, mert viseltesnek tűnt a ruha, olyannak, amilyet naponta használnak. Egyedül a cipője árulta el a korát, s hogy 2016-ban járunk, nem százhetven évvel korábban, ugyanis olcsó, feltehetően kínai lábbelije volt, kitaposott, fekete műbőr. De még az is jól állt neki. Magyar volt az öregúr, legalábbis idevalósi, hiszen olyan otthonosan tekintgetett körbe, mint aki minden utcaszegletet ismer már, s nemcsak látásból, hanem szagról.
Megörültem neki, hogy aki elém került, az végre egy valódi ember. S hiába a modorosan régi öltözet, ez egy valódi ember, nem pedig műmájer. Két hete már láttam egy műmájert, lehetett huszonöt éves, cilindert viselt, pipázott, és olyan kimérten lépegetett, mint egy pingvin, szerintem arra vigyázott, hogy el ne dőljön a kalapja. Látszott rajta, hogy nincsen még készen belül.
